Valahogy az én tapasztalatom az, hogy az első megérzés mindig jobb, követhetőbb, mint amikor megakarjuk változtatni a benyomásunkat némely személyhez fűződő viszonyunkról. Én leginkább azoknak az embereknek a társaságát keresem, és azoknak a véleménye érdekel akiknek az élete, a személyisége ,a gondolkodása, az élethez való hozzáállása, cselekedetei, munkája, előttem is példa és mint személy van egy pozitív kisugárzásuk. Ha nem, akkor nem foglalkoztat a szemlélete, nem érdekel a véleménye, nem hiányzik a társasága hiszen az ő nézőpontjával oda jutott el, ahova én egyáltalán nem szeretnék. Fiatal korunkban akkor éreztük magunkat jól ha minél több úgynevezett „barát” vett mindkét körül. Az adta meg a komfortunkat ha népszerűbbek vagyunk. Persze vannak magányos farkasok, így kivételek is, de a többség inkább mennyiségre megy mint minőségre. De hát ez még a természetes kiválasztódás folyamata. Mindenbe belekóstolunk aztán majd az élet meghozza merre megyünk , mire van szükségünk. De azért amikor az ember már eljut 50 fölé 60-hoz közel szóval jószándékkal is túl az életünk felén, azért már betudjuk határolni hogy az ismerősök, barátok, rokonok közül ki az akivel azonosulni tudunk, ki az akivel nem. A közvetlen rokoni kapcsolatokat nem tudjuk megválogatni de a barátokat , és az olyan embereket akik a mindennapi életünk részei viszont igen. Megindul egy szelektálási folyamat. Nem csak azért mert minél idősebbek vagyunk annál kevesebb szoros kapcsolatra , barátra van szükségünk, hanem azért is mert már sokakkal nem tudunk azonosulni, nem tudjuk jól érezni magunkat velük. Életem során négy baráttal érzékeltem úgy hogy többet árt a kapcsolatunknak ha folytatjuk mintha megtartanánk csak a látszat kedvéért de folyamatosan negatív energiákat gerjesztünk egymás felé. Ez 58 évesen szerintem nem egy rossz átlag főleg úgy hogy azért minket elég sok ember vesz állandóan körül. Tudom hogy néha a távoltartás is fájó, sértő tud lenni, de szerintem még mindig jobb mint sárt dobálni, lemenni egy olyan szintre ami nem méltó hozzánk. Azt is elkell mondjam hogy mint a négy emberrel évek eltelte után visszaállt egyfajta kapcsolat annak reményében hogy változtunk annyit, meg tanulva az elmúlt időkből hogy akkor majd most más mederbe folytatjuk. És itt jön amire utaltam korábban az az első megérzés ami mindig jobb és tisztább mint amit már utána gerjesztünk magunknak. Mind a négy esetben ujra sem működött a kapcsolat, ugyanazok a dolgok miatt mint korábban. Tettünk egy kört. Akik engem riasztanak és menekülök a társaságuktól azok három nagy csoportba oszthatók. Vannak az egyszerűen negatív emberek, akik általában arrogánsak, elégedetlenek, mindenben a keserűséget, a rosszat látják és ezt is hozzák állandóan felszínre. Együgyűek, és főleg öntörvényűek. Sokak rád erőszakolják a társaságukat de nem azért van szükségük rád mert egy kölcsönös megbecsülésen alapuló, tápláló barátságot keresnek, hanem csak azért hogy rajtad vezessék le az ő maguk vívódását az élettel. Kell egy alany akinél kiélhetik magukat, akinél leengedik gőzt. Aztán vannak az olyan negatív emberek akik belőled táplálkoznak. Adni nem sok plusz adnak a kapcsolathoz mégis mániákusan ragaszkodnak hozzád mert felmérik hogy a te jelenléted viszont jó hatással van rájuk. Ilyen emberek általában azok akiknek alig van barátjuk, jószerivel nincs is, aztán megtalálnak téged és tőled várják hogy mindenkit pótolj. Rájuk szánd a szabad idődet, ne tűnj el sokáig a horizontjukból, ossz meg velük mindent. Ezek azok akik teljesen kiakarnak sajátítani. Nem értik meg hogy vannak mások is az életedben akikkel időt akarsz tölteni, netalán több időt mint velük, és hogy ha mégis te úgy döntesz hogy nem szeretnél többet a társaságukból egyszerűen nem veszik tudomásul. Hajkurásznak, bántanak, üzengetnek, nem tudnak kilépni az életedből. Aztán van a harmadik csoport akikkel egyszerűen csak nem tudsz többet azonosulni, akikkel úgy érzed hogy túlnőtted a társaságukat. Akikkel nem tudsz egyetérteni azon ahogy a világról, egymásról és úgy általában az életről gondolkodnak. Megkaptam már hogy én állandóan változok. Igen, és én erre büszke vagyok. Mert szerintem ez az egyik legfontosabb dolog amit az életben tenni tudunk hogy változunk. Lehetőleg a jóból a jobb felé. A civilizált, gondolkodó ember szereti ha impulzusok érik, ha bővül a látóköre, ha nyitott mindenre, ha bizonyos dolgokban változik a másikhoz, az élethez való viszonyulása. Akik utaznak, világot látnak, több helyen több mindent tapasztalnak, akiknek színes az élete azokat akaratlanul formálja az élet. Akik egy helyen, gyenge, ugyanolyan impulzusok mellett élik le az életük azok nem tudják ilyenkor miről beszélsz. Azoknak az a világ létezik amit maguk köré fontak, amiben kapaszkodnak és nem veszik tudomásul hogy létezik más is. Mondjuk itt jöhetne egy fajta befogadási képesség is ami változtatna ezen, de nem ők ragaszkodnak a magukéhoz és néha erőszakosan próbálnak bepréselni téged is az ő kis világukba. Egyszerű emberek, egyszerű látásmóddal és nagyon egyszerű élettel. Rád mondják hogy esetleg sznob vagy, vagy fent hordod az orrod, vagy hogy na ez is kinőtt a szarból de mégis csak arról van szó hogy már más hullámhosszon mozogtok, gondolkodtok, nincs közös az igényeitekben sem. Egy barátság vagy bármilyen emberi kapocs csak akkor lehet hosszú lefutású ha mind a ketten tudtok valami többletet adni a másiknak, amitől a másik gyarapodik, fejlődik, ami pozitív hatással jön elő a másikon. Ha ez mindig csak egyoldalú akkor az a kapcsolat halálra van ítélve. Sokszor évek, évtizedek telnek el, barátságok jönnek-mennek, visszajönnek és aztán az ember rájön hogy mégsem működik már olyan szinten ahogy az működött mondjuk 30 évvel ezelőtt. Hogy már nem érzed jól magad a másik társaságában, idegesítenek a megnyilvánulásai, sértő ami talán régen nem volt az , aminek befogadására teret adtál, hogy minden egyes jelentkezésénél úgy érzed hogy visszakell fognod magad, hogy nem lehetsz az aki valójában vagy. Sajnos nekem a probléma megoldó képességem nem a legjobb. Kerülöm a veszekedést, a megbántást és egy idő után már nem akarok senkit se agitálni arra hogy hogy lehetne olyat helyrehozni amit érzem hogy lehetetlen. Nem akarok mindenáron fenntartani egy olyan kapcsolatot aminek nem tudok már hitelt sem adni. És ez itt most nem arról szól hogy ki a jobb és ki kevésbé, hanem arról hogy olyan emberek állnak egymással szemben akikben már nincs közös. Fölösleges ezt erőltetni. Zárásként egy régi de örök igazság jut eszembe, miszerint „Aki menni akar arra rákell adni a kabátot”.
