Georgia Bitay

Október 16. van, csodás őszi  idővel. Hétágra süt a nap, de már elkell a dzseki is. Olyanok a  színek, a fények, amit csak az ősz tud produkálni. Fotózás szempontjából a legszebbek, és persze  fotózás nélkül is a leghangulatosabbak. Alacsonyabban jár a nap, melegebbek a színek. Elkezdődtek a bekuckózós idők, előtérbe kerültek a  tartalmasabb levesek, bekapcsoltuk a fűtést, és ezerrel mennek a lakásba a hangulatvilágítások is. 

A legnagyobb hírrel kell kezdenem: nagyszülők leszünk! ♥️Alexéknál úton van a baba! Óriási az öröm, és azt érzem, hogy ez az érzés minden nap szintet lép, napról napra csak tovább fokozódik bennünk.
Az igazat megvallva, sokáig talán bele sem mertük igazán élni magunkat ebbe a gondolatba. Korábban azt hittük, hogy ez a pillanat Fanniéknál jön majd el, hiszen az életkoruk alapján talán ez tűnt volna a természetes sorrendnek. Ők azonban nem szerettek volna gyereket, és utólag nézve talán nem is baj, hogy így alakult, hiszen időközben el is váltak.
Aztán elérkeztünk ahhoz az életszakaszhoz, amiről már korábban is írtam: amikor végre jólesett egy kicsit csak kettőnkre figyelni. Élvezni a szabadságot, a közös élményeket, és azt, hogy most már nem kell folyton mások igényeihez igazítanunk az életünket. De amióta Alexék összeházasodtak, és tudtuk, hogy előbb-utóbb ők is szeretnének gyereket, egyre többször került szóba közöttünk, milyen lesz majd, amikor nagyszülők leszünk.
És most itt vagyunk. Hamarosan érkezik az unokánk, mi pedig lassan kezdjük felfogni, milyen csodálatos változás előtt állunk.
Alex és Ashli  jelenleg Japánban él, és a baba is ott fog megszületni, úgy hogy innentől egy darabig lehet logisztikázni.  De egyáltalán nem bánjuk! Tudjuk, hogy nem a találkozások mennyisége, hanem sokkal inkább a minősége számít. Egyébként is csúcsra járattuk már azt a képességünket, hogy az adott lehetőségekből mindig megpróbáljuk kihozni a lehető legjobbat. Mi is tudunk hozzájuk utazni, és ők is tudnak jönni hozzánk. Majd megoldjuk, ahogy eddig is mindig megtaláltuk a módját annak, hogy a távolság ellenére is együtt lehessünk azokkal, akik fontosak nekünk.

Nekem most éppen az a legnagyobb  eldöntendő kérdésem hogy mit válasszak. Tudunk- e menni tavasszal Japánba, és toljam el a lábműtétem, vagy legyek rajta túl és  később menjünk hozzájuk.
Úgy tűnik, hogy a két dolog időben nagyon közel kerül majd egymáshoz, így valószínűleg döntenem kell.
A közeljövőben találkozom az ortopéd orvosommal, és akkor szeretném átbeszélni vele a lehetőségeket. Nem arról van szó, hogy ne tudnék járni, vagy hogy a bokasüllyedésem jelenleg komolyan korlátozna a mindennapokban,( mondjuk a cipőfajták viselésébe igen) de időnként azért fájdalmat érzek a lábfejemben, és hát ez hosszabb távon egyre nagyobb negatív hatással  lehet a gerincemre is.
A problémám gyökerei egészen Kanadáig nyúlnak vissza. Akkoriban többször is kificamodott a bokám, de sajnos nem fordítottak kellő figyelmet a sérülésekre. Nem kaptam megfelelő kezelést, műtétre sem került sor, a szalagjaim pedig meglazultak. Ez aztán további problémákhoz vezetett, amelyekkel most kell foglalkoznom.
A helyzetet tovább bonyolítja, hogy annak idején nem magánellátásban kerestem fel először az orvosomat( akihez ragaszkodom) , így most ki kell várnom a műtéti várólistát. Egy ilyen beavatkozásnál ez több mint egy évet is jelenthet. Állítólag jelenleg próbálják csökkenteni a csípő-, térd- és szürkehályog-műtétek várakozási idejét, de az én műtétem egyik kategóriába sem tartozik, így egyelőre nem igazán látom, hogyan lehetne előrébb kerülni.
Szóval most egyszerre van jelen az életemben valami egészen csodálatos, amire már nagyon várunk, és egy olyan döntés, amit nem lehet pusztán érzelmi alapon meghozni, mert közben a saját egészségemről sem feledkezhetek meg. Egy biztos: nagyszülők leszünk,és ez sok mindent új megvilágításba helyez. Az élet megint hozott egy új, izgalmas fejezetet. És bár most még nem tudom pontosan, hogyan alakulnak majd a következő hónapok, egy dolgot már most biztosan tudok: nagyon boldog nagyszülők leszünk.

Közben hazaértünk a Dolomitokból, amely már régóta szerepelt a bakancslistámon.  Ezúttal Szlovénián keresztül utaztunk Olaszországba, és útközben Ljubljanában is eltöltöttünk egy kis időt. Korábban még nem jártunk ott, de mindenképpen szerettük volna felfedezni ezt a bájos kis fővárost.
Ljubljana igazán kellemes meglepetés volt. Bár Szlovénia fővárosa, a lakossága még a 300 ezret sem éri el, így megvan benne az a szerethető, emberléptékű hangulat, ami miatt olyan könnyű megszeretni.
Azt mondják, ha szeretnéd megismerni Velence hangulatát, de közben irtózol a turistatömegtől, akkor látogass el Ljubljanába. Érdekes párhuzam, és van is benne valami! Mi is hajókáztunk a folyón, és a hidak között is akadnak olyanok, amelyek ívükkel, formájukkal vagy hangulatukkal Velencét idézik. Mégis azt gondolom, hogy Velencét semmi nem helyettesítheti. Az a különleges, semmi máshoz nem hasonlítható élmény, amit ott átél az ember, egyszerűen megismételhetetlen.
Ljubljana azonban a maga módján varázslatos. A város tele van élettel, nyüzsgéssel és mediterrán hangulattal. Szinte minden sarkon éttermek, kávézók és teraszok csábítanak egy kis időzésre, miközben az utcákat megtöltik az emberek, akik láthatóan élvezik a város adta lehetőségeket, a beszélgetéseket, a közös étkezéseket és a társasági élet örömeit. Gyönyörű épületek, hangulatos utcák, kedves emberek, pezsgő városi élet vett minket körül. A városnak saját bája, nyugalma és életöröme van, ami miatt igazán érdemes volt itt megállni. 

Itt ért minket a 40. házassági évfordulók is. Ezeket az évfordulókat  nem szoktunk tartani mivel már a 44. éve együtt élünk, de ez most olyan szép keres szám volt hogy  most azért megemlékeztünk róla. 

Nálunk az utazás tervezése az én feladatom. Tibor mindig azt kéri, hogy a lehető legkevesebb információt osszam meg vele, mert szereti a meglepetéseket – és ez a recept eddig kiválóan működött. Mielőtt elindultunk a Dolomitokba, ismét órákat töltöttem a térkép felett. Pontosan tudtam, hogy ez a vidék akkora falat, amit egyszerre képtelenség felfedezni; a Dolomitok olyan csodálatos és sokszínű, hogy szerintem az ember évekig visszajár, mégsem unja meg. Mivel a Val di Funes völgyét mindenképpen látni szerettem volna, a bázisunkat Santa Maddalenába tettük. 

Sosem foglalunk előre szállást, mert eddig úgy hozta a sors, hogy mindig utunkba sodor valami jót. Bár vannak igényeink – hiszen korántsem mindegy, hol hajtja álomra a fejét az ember –, valahogy mindig ránk talál a tökéletes lehetőség. Most azért kicsit izgultam: a Dolomitok a Világörökség részeként rendkívül felkapott, ott szinte állandóan főszezon van. A szerencse azonban ezúttal is mellénk szegődött, mert egy mindössze két éve épült apartmanban sikerült laknunk egy hétig, amelynek mind a négy! erkélyéről lélegzetelállító kilátás nyílt a hegyekre. A ház mellett egy bájos olasz közért működött, ahol mindennap friss alapanyagokat vettünk a reggelihez és a kirándulásokhoz, esténként pedig a helyi éttermeket látogattuk.

Santa Maddalena különleges település, a történelme megér egy kis kitérőt. Dél-Tirolt az első világháború után csatolták el az osztrákoktól Olaszországhoz, a lakosság kilencvenhat százaléka a mai napig a németet használja anyanyelveként. Természetesen mindenki beszél olaszul, a turizmus miatt pedig tökéletesen angolul is, de egymás között a német a természetes. Erről önkéntelenül is a Trianon miatti magyar siránkozás jutott eszembe. Úgy gondolom, ideje túllépnünk ezen: más népek is megszenvedték a vesztes háborúkat, nem csak minket ért ilyen sérelem.

Óriási öröm számomra, hogy Európa nemcsak földrajzilag ennyire sokszínű, hanem minden utazásunkhoz egy-egy történelmi lecke is társul, ami még inkább megfűszerezi az élményeket. Csodálatos dolog tanulni, többet megtudni a világról, és látni, mennyi különböző kultúra és népcsoport él a közvetlen szomszédságunkban. Az pedig, hogy mindezt országhatárok nélkül tapasztalhatjuk meg, már csak hab a tortán. A határok átlépése annyira észrevétlen, hogy ha a telefonunk nem jelezne, fel sem tűnne.

Az utak előtt általában csak Tibor zöld jelzésére várok, aki egyszer csak közli, hogy úgy intézte a dolgait, el tudunk menni egy-két hétre, vagy akár csak pár napra. Mivel mostanában  sokat vagyunk úton, a csomagolás már alig fél órát vesz igénybe – ezzel magamat lepem meg a legjobban. Én, aki régebben napokig készültem, és listákat írtam arról, mit vigyen a család, legutóbb egy háromnapos prágai útra tíz perc alatt összedobtam mindent. Már nem foglalkoztat, milyen szettben mutatok majd a fotókon; egyedül a kényelem számít, és az, hogy legyen elég váltóruhánk. Ráadásul, mivel autóval utazunk, a pakolás elképesztően egyszerű: ha kiszámíthatatlan az időjárás, egyszerűen bedobunk többféle kabátot és cipőt a csomagtartóba, nem kell mindent bőröndökbe préselni. Mivel tudtuk, hogy komoly túrák várnak ránk, a túrabotokat sem hagytuk itthon. Hatalmas segítséget jelentettek, hiszen a hegyek között szinte egyetlen vízszintes lépést sem tettünk.  

Majdnem két hetet töltöttünk kint, és ez idő alatt végig csodálatos napsütésben, huszonfok körüli melegben volt részünk. Különös, de szinte minden állomásunkról úgy köszöntünk el, hogy éppen akkor kezdett eleredni az eső – mintha maga a táj siratott volna minket.

A túraútvonalak kiválasztása is az én feladatom. Bár előre mindig lelkére kötöm Tibornak, ne hagyja, hogy túlvállaljam magam, ezúttal mégis sikerült az egyik legnehezebb útszakaszt beterveznem. A táv felénél komolyan azt hittem, képtelen leszek végigcsinálni, sőt, volt egy olyan holtpont, ahol még a mindent zokszó nélkül tűrő Tibor is komolyan elgondolkodott azon, hogyan fogunk innen ép bőrrel visszajutni. Az egyetlen szerencsénk az volt, hogy a kifelé vezető út állt szinte csak meredek, combos kaptatókból, sziklákból és egyenetlen fagyökerekből; a visszaút így már nagyrészt lejtett. Persze a lefelé menet sem volt éppen sétagalopp, de ahogy  elértük   a  Geisler Alm  lankáit, a  látvány mindenért kárpótolt.

Érdekes, hogy a hegyi túraútvonalaknál mennyire másként hatnak a kilométerek, sőt még az előre megadott szintkülönbségek is, mint egy hétköznapi séta során. Az ember szinte hatványozottan érzi a megtett távolságot és a leküzdött emelkedőket.
Itthon átlagba, a napi 5-6 kilométeres séta szinte mindig megvan, néha pedig ennél  többet is gyalogolok. Előfordul, hogy annyira mozgalmasra sikerül egy-egy  napom, hogy estére akár 10  kilométer felett is összejön, de azért valljuk be, 10-20 kilométert  sík terepen, és ugyanennyit hegyi körülmények között megtenni, két teljesen különböző dolog. 
Ráadásul amikor meglátom, hogy egy túraútvonalon 300–500 méter a szintemelkedés, már előre érzem, hogy az bizony nem lesz egy könnyed séta.  Ott aztán minden egyes méternek súlya van! Hegyen egészen másképp tapasztalja meg az ember a távolságot, a fáradtságot és a saját határait.

A kis településen épp izgalmas kulturális kettősség alakult ki: a kínai turisták egy nemzeti ünnepüket ünnepelték, miközben a német ajkú lakosság az Oktoberfest lázában égett. A sörsátorban  napközben hagyományos bajor indulók, polkák és keringők szóltak a fúvósoktól, este pedig átváltottak a klasszikus rock- és popslágerek feldolgozásaira. A sörsátorban mi is hangolódtunk, bár én már egy éve egyáltalán nem kívánom az alkoholt, így alkoholmentes sört ittunk mindketten. Tibor Prága után, ahol végig kóstoltattak vele  egy csomó ízű alkoholmentes sört, rákapott a sörre; azt hittem, csak a nyári melegben esik majd jól neki, de úgy látom, ez a szokása a hűvösebb napokon is kitart. 

A kis falut  néhol  teljesen ellepték a kínai turisták. Roppant érdekesek voltak, mert  tűpontosan ismerték a környék legjobb fotóhelyeit, ahol úgy zsongtak, mint a méhraj. A túraútvonalakon viszont nyomukat sem láttuk, ők úgy látszik nem a túrázásért jönnek ilyen helyekre hanem kizárólag azokat a pontokat keresik fel, amelyek minimális erőfeszítéssel is elérhetők voltak. Minden csaj  fehér csipkés szoknyába ( aminek a miértjéért utána is néztem, de  nem találtam más magyarázatot csak azt hogy  szeretik a fehér szint, mivel az minden foto háttérhez  jól megy) és olyan fejlett  foto apparátussal  léptek a színre, hogy az állam leesett. Röhögtünk a Tiborral mert  néha az iszonyú pózolás  közepette  pont azt a fél percet  hagyták ki amikor mondjuk a nap lemenő fénye  megvilágította  kis kápolnát.  Aztán amikor észrevették a gikszert, ott óbégattak kínaiul.  Nagyon nevetséges volt.

A helyi éttermek fantasztikus élményt nyújtottak. Mindenhol szigorúan a környék saját alapanyagait használják, még a liszthez való búzát is helyben aratják. Nagyon sok helyen voltunk már  Olaszországban, de megkell mondjam ilyen  gasztronómiai élményben még ebben az országban  nem volt  részem. Mondanom sem kell, hogy a kristálytiszta hegyi levegőn és a buja legelőkön nevelkedett tehenek milyen minőségű tejterméket adnak – a helyi bivaly mozzarella például egy teljesen új szintre emelte az ízeket. Az olasz konyha klasszikusait és a helyi nevezetes ételeket ettük. A  pizza, és sok más mellett megkóstoltuk a zseniális, helyi birkaragut is, amit házi készítésű tésztával tálaltak – valami fenséges volt.

A szállásunk mellett egy kis patak csörgedezett, a hegyoldalban pedig éjszakára is kint maradtak a csordák. Minden este teljesen kitárt erkélyajtó mellett hajtottuk álomra a fejünket, a patak megnyugtató fehér zajára és a távoli kolompok kellemes, ritmusos hangjára. A nappali, kimerítő menetelések és a harapható hegyi levegő megtették a hatásukat: úgy aludtunk, mint a bunda.

Megismerkedtünk két fiatal sráccal, akik három épület tulajdonosai, összesen 90 szállodai szobával, apartmanokkal és több étteremmel. Igazi profik a vendéglátásban, és ezt büszkén vállalják is. Bejárták a világot, mindenhonnan gyűjtik a vendéglátói tapasztalataikat, de őszintén bevallották, hogy szerintük egyedül a japán vendéglátás képes felülmúlni azt a színvonalat, amit ők képviselnek. Az ott töltött időnk alatt rengeteg hasznos információt, remek ötletet és személyre szabott ajánlást kaptunk tőlük. Olyan figyelemmel és hozzáértéssel segítették a programjainkat, ami igazán emlékezetessé tette az ottlétünket. Éppen ezért, ha valaki a környékre tervezi az utazását, tiszta szívből ajánlom őket. Ritka az ilyen hozzáállás, amikor nem csupán szállást és szolgáltatásokat kínálnak, hanem valódi élményt teremtenek a vendégeiknek.

Beszélgettünk arról is, hogy a mesterséges intelligencia térnyerésével ma már számos szakma átalakul, és sok munkakör akár el is tűnhet. Ők azonban úgy látják, hogy hosszú távon a turizmus továbbra is az egyik legbiztosabb terület marad. Az emberek mindig is szeretni fognak utazni, új helyeket felfedezni, ízeket kipróbálni, kultúrákat megismerni és élményeket gyűjteni. Az AI rengeteg mindenben segíthet, de azt a személyes figyelmet, emberi kapcsolatot és valódi vendégélményt, amit egy kiváló vendéglátó nyújtani tud, aligha lesz képes teljes egészében helyettesíteni.

 

És itt tennék egy rövid kitérőt, mesélve az elmúlt hónapokban Budapesten történt  vendéglátói tapasztalataimról. Amikor az ember ilyen helyekre jut el, mint most Olaszország, óhatatlanul is szembetűnik a kontraszt. Ilyenkor igazán érzékelhetővé válik a különbség egy magas színvonalon működő, a vendégeire valóban odafigyelő vendéglátóhely és sok budapesti étterem, kávézó vagy cukrászda között. Véleményem szerint Budapest vendéglátása az utóbbi időben sokat veszített a színvonalából. Sorra nyílnak az új helyek, egyre nagyobb a kínálat, mégis gyakran hiányzik az, aminek alapvetőnek kellene lennie: a jó minőség, a tisztességes ár-érték arány és a figyelmes, normális kiszolgálás. Természetesen vannak kivételek, és szerencsére kiváló helyeket is találni, de a tapasztalataim alapján a többség nem mindig nyújtja azt a színvonalat, amit az árak alapján joggal elvárhatna az ember. Néha egészen meghökkentő aránytalanságokkal találkozni: egy croissant-ért például elkérnek akár ezer forintot is, miközben a minősége semmivel sem jobb mint egy  bolti változatnak. Persze nem az a baj, ha valami drága, hanem az, ha az ár mögött nincs valódi minőség. Az utóbbi időben számos olyan helyen ettünk igazán finom, minőségi ételeket, elfogadható áron, ahol a kiszolgálásra sem lehetett panasz, de egyik ilyen élményünk sem Budapesthez kötődik. A saját tapasztalataim alapján a vidéki nagyvárosokban, sőt sokszor a kisebb településeken is, sokkal jobb vendéglátással találkozunk.Több helyen érezni azt, hogy még számít a vendég, fontos az étel minősége, és a kiszolgálás nem pusztán egy kötelező munkafolyamat, hanem a vendégélmény szerves része. Végső soron talán ez a lényeg: a vendéglátás nem csupán épületekről, szobákról, étlapokról és árakról szól. Hanem szemléletről, igényességről és arról, hogy a vendég mit visz magával, amikor távozik. Egy jó helyről nemcsak jóllakottan vagy kipihenten indul tovább az ember, hanem azzal az érzéssel, hogy jó volt ott lennie, és szívesen visszatérne.  Pontosan ez az, amit sem a legszebb épület, sem a legdrágább berendezés, sem a legmodernebb technológia nem tud önmagában megteremteni, és az az érzés, hogy na ez egy  “rip off” volt, nagyon kellemetlen tud lenni. 

A Dolomitok fenséges látványa, a tiszta alpesi környezet és az ott szerzett élmények mindannyiunkban mély nyomot hagytak – olyannyira, hogy már most biztos, hogy a jövőben még visszatérünk oda.

Hazafelé tartva úgy döntöttünk, hogy nagyjából elfelezzük az utat, és két éjszakára megállunk Triesztben. A választásunk nem volt véletlen: korábban ugyan jártunk már itt, de az egy nagyon régi, futó és átutazó alkalom volt. Akkor szinte csak az az emlék maradt meg bennünk, hogy délután kettő és este hét óra között képtelenség volt meleg ételhez jutni a szigorúan vett szieszta miatt.

Ez a jelenség egyébként a mai napig mit sem változott. Bár a legtöbb cukrászda és pizzázó folyamatosan nyitva tart, a klasszikus éttermek konyhái délután bezárnak, és csak este hat-hét körül nyitnak ki újra – cserébe némelyikük egészen éjfél utánig, vagy akár hajnali kettőig is várja a vendégeket. A délutánok így a kellemes, kötetlen találkozások idejévé válnak. Ilyenkor a helyiek valósággal elözönlik az egymás hegyén-hátán sorakozó kávézókat, koktélbárokat és fagyizókat. Az embernek az az érzése támad, hogy a triesztiek sokkal szívesebben gyűlnek össze egy jó beszélgetésre a nyüzsgő utcákon, mint a saját otthonukban. Bár a délutáni sziesztát komolyan veszik, a város valójában a nap 24 órájában, a hét minden napján lüktet és él.

Ebben a nyüzsgésben lépten-nyomon tetten érhető a megelevenedő történelem. Trieszt az Osztrák–Magyar Monarchia idején osztrák területként a birodalom legfontosabb tengeri kapujává, valamint negyedik legnagyobb városává nőtte ki magát. Grandiózus, klasszicista palotái és elegáns utcái sokkal inkább emlékeztetnek Bécs monumentális negyedeire vagy a budapesti Andrássy útra, mint egy tipikus, szűk sikátoros olasz kisvárosra.

Ez a multikulturális örökség formálta a gasztronómiáját is. Trieszt a 18. század óta Európa egyik legnagyobb kávékikötője, ahová a kontinensre szánt szállítmányok jelentős része érkezik. Innen indult világhódító útjára a híres Illy kávé is, amelynek alapítója a temesvári születésű magyar feltaláló, Illy Ferenc volt. A kávé mellett a helyi kézműves fagylaltok  választéka és minősége is felülmúlhatatlan, a tengerparti éttermekben pedig a mindennap  hajnalban kifogott, friss tengeri halakból és herkentyűkből készült fogásokat kóstolhattuk meg.

Ottjártunkkor ráadásul egy egészen különleges eseménybe csöppentünk bele: éppen ekkor rendezték meg a híres Barcolana vitorlásversenyt. Trieszt ad otthont a világ egyik legnagyobb vitorlás régattájának, amelynek keretében minden év októberében több ezer hajó és több mint tízezer vitorlázó gyűlik össze a Trieszti-öbölben. A vízen sorakozó rengeteg fehér vitorla a várost övező dombokról nézve olyan lenyűgöző és felejthetetlen látványt nyújtott, ami tökéletes koronája lett ennek az utazásnak.

Budapest ezekben a napokban némileg elcsendesedett; a turistaáradat apadásával a város visszakapta egy meghittebb, nyugodtabb arcát, amit magam is nagyra értékelek. Miután hetekig távol tartottam magam a közélettől, a híreket újra áttekintve kettős kép tárul elém: a kormányzat részéről tapasztalható biztató fejlődés mellett az ellenzék megnyilvánulásai egyre inkább egy méltatlan ámokfutásra emlékeztetnek.

A hazai ellenzéki térfél működéséről óhatatlanul a Gyalog galopp Fekete Lovagja jut eszembe. Ő az a végletesen makacs harcos, aki egy jelentéktelen kis erdei hidat védelmezve, végtagjait sorban elveszítve, tehetetlenül a földön gurulva is azt kiabálja a továbbvonuló király után: „Gyáva féreg! Megfutamodsz, mi? Gyere vissza, leharapom a lábad!” Egyszerre tragikomikus és szánalmas látni ezt a fajta merev, a konstruktív munkát teljesen elutasító magatartást, amely mögül hiányzik a valódi államférfiúi belátás.

Ezzel éles kontrasztot mutat az a politikai kultúra, amelyet például Pierre Poilievre kanadai konzervatív politikus tanúsított a választások után. Bár pártja ellenzékbe került, nyilatkozatában nyitottságot mutatott a segítségnyújtásra. Leszögezte, hogy örömmel látja, ha jó ötleteikből a leendő kabinet is merít, hiszen a végső cél nem a pártpolitikai csatározás, hanem egy erősebb ország és a lakosság jóléte. Ez a fajta intelligens, nemzetstratégiai megközelítés az, ami itthon  hiányzik az ellenzéki hozzáállásból.

Ezekhez a sorokhoz kapcsolódóan jut is eszembe hogy múltkor a Hűvösvölgyi úton haladva megpillantottuk a  köznyelvben csak Sárga Házként vagy Lipótmezőként  emlegetett Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézetet, ami 2007-ben végleg bezárta kapuit. Pedig ha jobban körülnézünk a mai világban, égetőbb szükség lenne rá, mint valaha – talán még egy külön osztályt is fenn lehetne tartaniuk a volt kormánypárti politikusok számára.

Ez a hatalmas múltú, monumentális épületegyüttes ( a második legnagyobb középület Budapesten az Országház után)  ma már csak előzetes regisztrációhoz kötött, vezetett séták keretében látogatható. Érdekes volt olvasnom róla, és megtudni hogy milyen sorsfordító emberi drámák, és a magyar kultúrtörténet hány  nagy zsenijének az emlékei kísértenek a falai között. Itt töltötte élete utolsó éveit a festőművész Gulácsy Lajos is, aki a külvilágtól teljesen elzárkózva, a kórházi magányban alkotta meg saját fiktív meseországát. Az ő tollából  származik a falra vetett, örök érvényű igazság is: „Nem mindenki bolond, aki itt van, ám! de nem minden bolond van itt.”  🙂 Mennyire fején találta a szöget! De a falak őrzik a zseniális Rejtő Jenő emlékét is, akinek külön lakosztálya volt az intézetben. Sajátos kiváltságként napközben szabadon járhatott-kelhetett a városban, intézhette ügyeit, írhatta történeteit, és csak estére, aludni tért vissza a „sárga ház” nyújtó biztonságba.

Az életről valahogy mindig a balansz jut eszembe. Hála Istennek, amíg távol voltunk, csupa jó dolgok történtek velünk, de alig pár nappal a hazatérésünk után anyósomék is bejelentkeztek. Nem is akárhogyan… Már nagyon várom, hogy végre kicsekkoljanak az életünkből, hogy fellélegezhessünk, hogy ne rángassanak mindig vissza abba a borzasztó hangulatukba, az indulataikkal, avval a miliővel amit ők képviselnek. Egyszerűen elfogy a levegő körülöttük. Most viszont úgy néz ki ismét  a látókörünkbe kerültek, mert olyan dolgok jöttek a felszínre amivel muszály foglalkozni. 

A napokban kaptunk egy másik történetet is a környezetünkből, amit persze nagyon sajnálunk, de ebben nekünk nincs ráhatásunk. Van egy  közeli ismerős házaspár, ahol a férfinál kitört a kandúrfrász – ahogy Tibor olyan találóan elnevezte ezt az állapotot. Ennél jobban talán semmi sem fejezi ki, amikor egy ötvenes évei végén járó, egész életében elkényeztetett férfit egyszer csak utolér az életundor, és ahelyett, hogy önmagával próbálna kezdeni valamit, inkább mások életét keseríti meg és teszi elviselhetetlenné. Ráadásul, amikor  közel álló ismerős vagy baráti házaspár kapcsolata romlik meg, és már a váláslehetősége is felmerül, az mindig nemcsak az ő számukra jelent nehéz időszakot, hanem a környezetük számára is sokszor  érzelmi dilemmát okoz. Nehéz helyzetbe kerül ilyenkor az ember, hiszen nem szeretne egyik fél mellé sem állni, mégis gyakran úgy érzi, hogy választania kell közöttük. Ilyenkor könnyen előfordulhat, hogy végül mindkét féllel megromlik vagy megszakad a kapcsolat. Ugyanezt tapasztaltam például a szüleim válása után. Amíg együtt voltak sok barát vette őket körül, amikor szétmentek az utjaik, egy se maradt mellettük.  Nehéz kívül maradni egy olyan konfliktuson, amely folyamatosan feszültséget, kellemetlenséget és érzelmi terhet jelent. Egy idő után az ember mérlegelni kezdi, hogy érdemes-e fenntartani egy olyan kapcsolatot, amelyből egyre gyakrabban fakadnak problémák, és amely inkább elvesz az ember lelki nyugalmából, mintsem hozzáadna az életéhez.

Szóval valahogy mindig ez van: amikor történik velünk valami csodálatos, az élet nem sokáig várat magára, és hamarosan nyakon önt bennünket valami jó nagy adag sz*rral is. Mintha csak arra ügyelne, hogy nehogy túlságosan elbízzuk magunkat a sok jótól.
De hála Istennek, van egy nagyon jó képességünk: mi ösztönösen a jóra tudunk koncentrálni. Nem hagyjuk, hogy a kellemetlenségek elvegyék a kedvünket attól, ami igazán fontos. Most pedig van mire fókuszálnunk, hiszen valami egészen csodálatos dolog vár ránk: nagyszülők leszünk!
Úgyhogy most erre figyelünk, ezt élvezzük, és ebből merítünk erőt. A többi pedig majd valahogy a helyére kerül. Mert végül is ez az élet: jó és rossz, öröm és bosszúság, csodák és kisebb-nagyobb katasztrófák váltják egymást. A lényeg talán csak annyi, hogy mi mindig megtaláljuk azt, aminek örülni lehet. És most szerencsére ebből van a legtöbb. ♥️

1 Comment

  1. Eva Orosz

    21/10/2026 at 20:29

    Szia Gyorgyi!
    Gratulalok Alexnek, a felesegenek, es nektek is a novekvo csaladhoz, ugyszinten a jovendo nagyszuloseghez.
    Ha megosztod a ket fiatal szallodatulajdonos informacioit, lehet mi is elvezzuk egyszer.
    Az olaszorszagi utazasi elmenyekkel kapcsolatban a helyiek kedvesseget es figyelmet mi is tapasztaltuk akkor Ponte di Legno kornyeken voltunk a Tonale hago kozeleben.
    Minden jot kivanok,
    Orosz Eva

    Reply

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Instagram Facebook