Reggel egyedül mentem ki a Ligetbe sétálni. Tibor a nagynénje lakásánál ügyelt, a biztosító által kirendelt vizes szakemberekre, mert beázott a fürdőszoba. Megnyugtatóan hatott hogy nem nekünk kellett szabadon választani vízvezetékszerelőt. Elmesélem miért.
Pár hónapja voltunk csak itthon, és még nem igen ismertük a csíziót. Apósom hirtelen halála után, elkezdtük renoválni a lakását. Olyan állapotok uralkodtak benne, hogy szétkellett verni tetőtől-talpig. Tibor szerzett vizes “szakembereket” is, akik a beárazott munka egy részét előlegbe kérték,( kb. 250 ezer forintot) mondván hogy anyagra kell. Nem lepődtünk meg, ilyen már Kanadába is volt, csak ott nem léptek meg a pénzel. Nem akarom húzni a storyt, de úgy felszívódtak hogy egy csőtörésen kívül semmit mást nem hagytak maguk után. Megvolt a hivatalos szerződés, cég neve, címe is. Tibor mindenhova elment feljelentést tenni, rendőrséghez, NAV-hoz, Iparkamarához. Mivel itt nem történt semmi ez ügyben, az ügyvédünk segítségét kérte, aki kellő szkepticizmussal ugyan, de beadott egy feljelentő levelet a Központi Kerületi bírósághoz. Summa summarum, most jön a csattanó. A végén még a Tibor kapott egy értesítést a bíróságtól, hogy mivel nem bizonyítható a csalás gyanúja,(wtf!!) befejezettnek nyilvánítják az ügyet, és felszólítják hogy ne éljen a további feljelentés lehetőségével. Azt hittük hogy ez valami vicc, hogy ilyen nincs. Na ez volt az az egyik pont amikor mi is megtapasztaltuk hogy nem működik a jogállamiság, mert annak az alapelve a méltányosság és a törvények tiszteletben tartása lenne. Nem kell ahhoz jogtudósnak lenni, hogy levonjuk a következtetést arról, hogy ha a rendszerbe hanyatlás van, ha homok megy a gépezetbe, az a morális értékek elvesztését, és az erkölcs gyengülését vonja maga után. Ez mindig egy lassú folyamat, amely belülről erodálja a társadalom alapjait. Olyan, mint a rozsda egy vashídon: észrevétlenül gyengíti a tartószerkezetet, míg végül az egész rendszer instabillá válik. Ez történt itthon is, avval a különbséggel hogy itt a teljes “szerkezet” összeomlásához vezetett.
Ezek azok a történetek amikor arról beszélek hogy itt kell élni, és megtapasztalni a dolgokat ahhoz hogy egy átfogó képet tudjunk kapni a magyar valóságról. Olyan korrupt és maffia világ volt itt, ( amiről még akkor fogalmunk sem volt)hogy tényleg ilyen eseteket jobb híján a behajtó emberekkel lehetett csak elintézni. De hát az ember nem akar lemenni olyan mély szintre, így maradt az ügyből a tanulólecke. Nem is a pénz elvesztése volt a legrosszabb, hanem a tudat hogy az ilyen gazemberek szabadon járkálgatnak, és a kérdés, hogy vajon hány embert károsítottak már meg, beleértve olyanokat is akiknek mondjuk ez az összeg egyhavi nyugdíjuk, vagy minimálbérből élnek. Voltak esetek Kanadába is, nem azt mondom hogy ott soha, semmi visszaélés nincs, de nem hiszem hogy ott ilyen igazságszolgáltatás gyakorta szembe jött volna velünk.
Múltkor beleolvasgattam egy-két régebbi bejegyzésembe, és megkell mondjam azóta sok mindent máskép látok. De ez nem változtat azon, hogy akkor úgy tapasztaltam a dolgokat ahogy. Nem szégyellem mert hiteles volt. 2022-ben még a Fideszre szavaztam, és az egyik bejegyzésembe majdnem hogy istenítettem Orbán Viktort, csak azért mert akkor a pár hónapos itt tartózkodásunk után még nem láttam tisztán. Nem törlőm ki, mert az is én voltam. Felvállalom hogy úgy gondolkodtam, mert azoknak az információknak a birtokában amivel rendelkeztem akkor, az jött át. Mindig, minden úgy igazodik a tapasztalatainkhoz ahogy az életünket tudjuk igazítani a valós élethez. Én őszintén írok, és lehet úgy tűnik, hogy kicsivel több a panasz benne mint kéne, de az nem azt jelenti hogy a mindennapi életben nekem panaszra lenne okom. Valahogy minden egy idő után vagy helyreáll magától, vagy ha nem, akkor úgy próbálom rendezni az életem hogy másba találjam meg az örömöm. Az biztos hogy itt a források erre kiapadhatatlanok. Rengeteg minden jó vesz körül bennünket így a balanszot nem nehéz megtalálni. Sokkal sokszínűbb az életünk mint Kanadába az utolsó években volt, és tényleg csak tőlünk függ milyen élményeket teszünk magunkévá, és mit nem.( csak egészség legyen) ” Én derűlátó vagyok, mert a borút nézni már nem érek rá.” Olyan nincs hogy paradicsomi hely. Az hogy nekünk vagy másnak mi egy kellemes, kiegyensúlyozott élet, az is minden életszakaszban változik. Közben a személyiségünk is formálódik, mert az évek múlásával, Hál Isten képesek vagyunk alakítani a tulajdonságainkon is. Bár a gének miatt van egy stabil alapunk, de a vonásaink állandóan fejlődnek, úgy ahogy az élet adta lehetőségeink is. Ezzel kell jól gazdálkodni.
Nagynehezen végigszenvedtük a FIFA döntőt. Mondjuk én az elejétől a franciáknak drukkoltam, és nagyon rosszul éreztem volna magam ha nem ők nyernek, főleg azok után ahogy az argentinok agresszív játékát, és az abszolút sportszerűtlen viselkedését konstatáltam. Színvonaltalan volt az egész meccs. Néha -néha átkapcsoltunk az M1-re mert ott meg most jobbnál -jobb magyar filmek mennek egyfolytában. Hát így lesznek az utolsókból elsők! Az M1éveken keresztül nézhetetlen volt, megmerem kockáztatni hogy értelmesebb emberek nem igen mentek rá a hazugságcsatornára. De ennek vége, végre a feketelistás művészeket is látni lehet. Még ideiglenes a csatorna szerkesztése, hírek is szinte csak lábjegyzetben vannak, gondolom addig amíg nem alakul ki a végleges stáb.
Iszonyú sokmindent megkell fixálni, és minél több fiókot nyitnak ki a kormány tagjai, annál több kérdőjeles ügyet találnak. Most hogy Sulyok Tamás (nevére hetek múlva már emlékezni sem fogunk, mondjuk eddig is mindenki csak “szatyor fingnak” nevezte) lemondott, egy rövid időre köztársasági elnököt kell találni helyére. Nem kár érte mert az egyik legkártékonyabb ember volt a nemzet egységének megteremtése szempontjából. Most aztán szabad a vásár, és minden suttyó, a demokrácia zászlaját lobogtatva, úgy érzi hogy véleményt formálhat, ki legyen az új köztársasági elnök. Ilyenek például a fake “tótumfaktumok”, a megmondó emberek, akik beneveznék Piri nénit is a falúból, olyan alapon, hogy ő mindenkihez kedves, és még jó húslevest is főz. A demokrácia eddig nem érdekelte ezeket az embereket, de most háborognak, mert a lemondás után, már másnap, MP bejelentette hogy felkéri erre szerepre Polgár Juditot. Szegény nő még zsidó is, úgy hogy szétszedték a magyar emberek egy pillanat alatt. Olyan szintre süllyedtek hogy annak az embernek aki egyébként a sakktörténet legnagyobb női sakkozója, még az IQ-ján is elkezdtek vitatkozni. Nem csoda hogy ezek után nagyon intelligensen és bölcsen nem fogadta el a felkérést. Kár érte. Hiába ideiglenes, rövid időről volt szó ( amit szerintem sokan el is felejtettek) hiába meglett mondva hogy a nép véleményét ugyan kikérik, de végül is a parlament szavazz, ettől függetlenül én is úgy éreztem, hogy ez egy elhamarkodott döntés volt Magyar Péter részéről. Mondjuk ő magára is vállalta rögtön, a kialakult kellemetlen helyzet miatt a felelősséget.
A közélet érdekel engem is, és oda is kell szerintem figyelni rá, de a mindennapi politikai csatározások csak lehúzzák az embert. Csinálják a dolgukat a politikusok, legyen ellenvélemény, egyeztetés, és haladjon az ország a jobb idők felé. Szerintem szükség van minél több véleményre, különböző nézőpontok megismerésére, olyanokéra is akik nem csak a Tisza szekerét tolják, de értelmes indokokkal, segítik a hibák kijavítását, és támogatják a társadalmi egyetértést. Ez a demokratikus társadalom alapja is. A kormány ígéretet tett a visszajelzések befogadására, amit szívből remélek, ugyanis ez lenne az egyik jele, egy intelligens és nyitott kormányzásra. A befogadásról, a hibák felismeréséről, egy személyes történet jut eszembe erről.
Esküvőn voltunk hivatalosak, és sokan, sokféle nézőponttal, értékrenddel, és társadalmi hátérrel ültünk egy asztalnál. A vacsora közepette , kicsit srégen tőlem, arra lettem figyelmes hogy egy idős úr a Fideszt méltatta, és (nekem úgy tűnt ) agitálta a mellette lévő embereket, sorolva hogy micsoda csodás országban élünk, mennyi szépsége, értéke van ( ami igaz is) és hogy ez a Fidesznek köszönhető. Már nem tudtam a tányérom tartalmára figyelni, annyira elvonta a figyelmem a párbeszéd, és hát odaszóltam hogy -ne politizáljunk már, mert elmegy az étvágyam-. Az idős férfi megtorpant, látszott a meglepetés az arcán, és vissza szólt hogy – Miért? Mégis miről beszélhetek akkor?-. Rögtön éreztem hogy lábon lőttem magam, hogy orbitális hülyeséget csináltam, és csak néztem ki a fejemből. De a legrosszabb az volt hogy hiába nem fordultam a mellettem ülő Tiborra, megéreztem a megvetését, a nemtetszését, a beszólásom miatt, aminek utólag hangot is adott, mondván- kivagy te hogy megmond hogy miről beszélgessenek az emberek?- Pokolian elszégyelltem magam, és rögtön rám jött a felismerés hogy teljesen igaza van. A tömegben, a hangzavarban kerestem a megfelelő pillanatot, hogy hol tudom megszólítani a férfit, és mikor megtaláltam, tiszta szívből kértem bocsánatot, és őszintén mondtam hogy megkövetem a viselkedésem miatt. Annyira kedves, és megértő volt velem szemben, hogy úgy éreztem hogy szinte átölelt a szeretetével. Azt mondta hogy nem haragszik, csak nagyon meglepődött. Ez már választások után volt, így kedélyesen elkezdtünk egy kicsit polemizálni, belemerülni, igaz csak felszínesen a politikába. Megértő voltam én is, ő is. És akkor odafurakodott a felesége, aki kéretlenül bekapcsolódott a beszélgetésbe és akiről olyan gyűlölet sugárzott, úgy szikrázott a szeme hogy rögtön tudatosult bennem, amiről manapság elég sokat beszélnek, hogy a legnagyobb utálat, ellenségeskedés a 60 év feletti nőkből jön. Ők akik a felkérésre, vagy anélkül is trollkodnak, akik megszállottan, minden idegen gondolat befogadása nélkül, kirekesztik, és ignorálják a más véleménnyel bírókat. Ők azok akik például a Borbás Marcsi receptje alá is odaírják hogy a “ kurva anyádat” ha éppen olyan napjuk van. Rögtön felmértem hogy ezt a nőt semmivel sem tudnám meggyőzni például arról hogy a Fidesz kormányzása alatt nem volt szólás szabadság, nem volt szabad sajtó és még sorolhatnám. Úgy hogy abba is maradt a beszélgetés, és a férfival kedvesen elváltunk. TIbor büszke volt rám, én meg nagyon jó érzéssel hajtottam később a fejemet a párnára…………. De még előtte dolgozott a karma, és bent ragadtam a liftbe. 🙂
Sokszor gondolkodom azon, hogy az élet csak szórakozik velünk, próbára tesz, vagy tényleg az emberek többsége azért viselkedik rosszul, vagy tűnnek ellenszenvesnek, mert stresszesek, fáradtak, vagy egy folyamatos feszültségbe vannak? Hogy miért van az, hogy sokszor annyira nem értjük meg egymást, hogy jobban kirajzolódik a különbség, mint az ami összekötne minket. Úgy gondolom a megfelelő kommunikáció sokat segítene ennek a feltárásában. Én mindig is azt vallottam hogy muszály beszélni a problémákról mert csak így lehet őket feltérképezni és megoldást találni rájuk. Nekem tudom néha van egy nyers stílusom, de én is elfogadom ha valaki akinek adok a véleményére, tükröt tart felém. De csak attól aki hiteles. Pár szóba megfogalmazva mindenkinek szüksége van a ránk mért kritikákra, mert senki sem tökéletes. Véleményem szerint, ha szeretjük, tiszteljük a másikat akkor ezeket a kritikákat átgondolva, fel is tudjuk azokat használni. Előfordul, hogy egy- egy döntéskényszer miatt, amikor bizonytalan vagyok valamiben, a Tibortól kérek segítséget, mert higgadtabb, megfontoltabb mint én, és tisztább fejjel tudja nézni a dolgokat. Na persze ő sem tökéletes.
Néha viszont magasról tojunk rá, hogy ki, miért került távol tőlünk, legtöbbször azért is mert már nem primer kapcsolatok, és inkább feladjuk, mintsem hogy belemenjünk magyarázkodó beszélgetésekbe.
Az elmúlt héten egy volt osztálytársamtól jött levél arra a pár sorra amit én öt éve írtam neki a Messengeren, arról, hogy jó lenne találkozni. Úgy válaszolt mintha nem évek teltek volna el hanem csak egy pár nap. Írtam is neki hogy most valószínű rekordot döntött avval, hogy 5 év múlva válaszolt, de azt mondta neki tényleg csak most ment át a levelem. Na és akkor itt vetődik fel a kérdés, hogy mi van? Nem kellett volna várjak öt évig, hanem rákellett volna kérdezni hogy miért nem válaszol akkor, vagy jól tettem amit tettem, és vártam? Elment öt év, egy gikszer miatt. Hihetetlen hogy ilyenek is vannak. Még nem találkoztam vele, úgy hogy nem tudom valóban mi történt. Lehet hogy le mute-olt, vagy archívba tett, fogalmam sincs, de most is csak az jött át, hogy kommunikáció, kommunikáció….
Anita középiskolai osztálytársnőm volt, az egyike azon keveseknek akivel közel voltunk egymáshoz. A Néprajzi Múzeum kihelyezett részlegébe restaurátorként dolgozik. Itt vagyunk egy köpésre egymástól, és mégse találkoztunk eddig. Az igazság hogy nem igen tartottam Kanadából az osztálytársaimmal a kapcsolatot, egyetlen egy osztálytalálkozóra sem jöttem haza, pedig hívtak, kerestek. Gondolom a 31 év alatt le is mondtak rólam.
Sokat számít hogy kit mikor, az élet milyen stádiumában találunk meg. Ott van például a Csilla, akivel felnőttem, és az általános iskolába a legközelebb voltunk egymáshoz. Végig asszisztáltuk egymás gyerekkorát, és mégis elszakadtunk egymástól. Mikor egyszer meglátogattuk (mert éppen Gárdonyba voltunk) egy telefonhívás után, a gárdonyi munkahelyén, rögtön fogadott. Az igencsak rövid találkozón egyből átjött, hogy ő most itt a gárdonyi, ilyen olyan hotel igazgatója. Emlékszem úgy ültetett le az Irodájába a vele szembeni fogadószékre minket, mintha mi lennénk a raportra behivatott alkalmazottak. Ocsmány, ronda iroda volt, üres falakkal, hideg színekkel, hangulatról már ne is beszéljek. Úgy állt ott mint egy revizor, és csak mondta, mondta, miközben mi alig jutottunk szóhoz, és közbe semmi nem jött át abból, hogy mi tulajdonképpen valamikor olyanok voltunk mint a testvérek. Nyilván az ő narrativája is megvan erről a találkozásról, de nekem ez jött át. Még egypárszor hívtam, amire ő mindig halál kedvesen megígérte hogy jelentkezik, aztán itt vagyunk, és azóta se láttuk egymást. Most már feladtam. Kitudja mi van? Beteg, vagy a 10 évvel idősebb férje az, problémája van, irigy, vagy csak kiestem a pixiséből ? Nem tudom, de valószínű bármennyire nem akartam mutatni, neki is átjött, hogy már nem az vagyok aki annak idején ott ragadt a Velencei-tónál, gyenge impulzusokkal, sík élettel, és érdekelne mi van a községben, kivel mi történt, milyen a vízállás, hol lehet jó görögdinnyét venni. Nincs már meg az a fajta kapcsolódásunk ami régen megvolt.
Vagy itt van a Piroska. Ott kezdődött hogy még Calgary-ba, amikor tűz volt az appartment épületben, lemenekülve a földszintre, ismertük meg egymást közelebbről, pedig már hónapok óta ugyanabba az épületben laktunk. Az hozott össze minket leginkább hogy egy elkeseredett, abuzálos házasságból, sokszor hozzánk menekült. Aztán elvált, és haza is költözött. A táv barátság megmaradt, többször volt kint nálunk akkor már Torontóba látogatóba, sőt mint újraházasodott, egyszer még a párjával is eljött hozzánk. Ameddig egyedül volt és olyan elesettke benyomását kelltette, úgy éreztem, sokkal közelebb állunk egymáshoz. Állítólag, amit el is hiszek, alig várták hogy hazajöjjünk, és hogy kellemes időket töltsünk el egymással. Próbáltuk is, de valahogy egy idő után elsiklottunk egymás mellett. Elmaradoztak a telefonok, és ha esetleg fel is hívott, a tartalma és annak milyensége miatt már egyre kevésbe vártam a következő beszélgetést. Amikor már úgy éreztem, hogy a barátságuk fullaszt, hogy ahelyett hogy feldobna, leszív, amikor a kapcsolat elveszítette az örömét és már nem találtam közös fókusz pontokat, különbözött az értékrendünk, az érdeklődés dolgok iránt, akkor úgy gondoltam ideje félre állni. Nem kell sok, csak egy pár nagyon tapintatlan megjegyzés, cselekedet, ahhoz hogy megkérdőjelezz egy barátságot, és olyan rosszul érezd magad bizonyos szituációkban, hogy könnyebb kicsekkolni belőle, mint benne maradni. És ez történt itt is. Többször, kislépésekkel, de egy határ át lett lépve, és evvel elillant a barátság lelke. A szakítás nem kudarc, hanem szerintem a személyes fejlődés természetes lépése. Mindenki azt keresi ösztönszerűen amiben jól érzi magát. Nota bene!!!! És ez nem bűn.
Úgy hogy most itt Magyarországon ismerőseink vannak, de barátaink, a szó igazi értelmében nincsenek. Lennének ha akarnánk, de nem akarjuk. Mondhatnám úgy is nincs rá igényünk. Tudom ez most nagyon fellengzősen hangzik, de nem kellenek más problémái, vívódásai az élettel, és az sem hiányzik hogy mi legyünk állandóan más górcsője alatt. Nem akarunk senkinek se megfelelni, elszámolni, mit, mikor, és miért teszünk, hogy állunk anyagilag, mivel foglalkozunk és még sorolhatnám. Ez ami most van egy olyan szabadságot ad mint még soha. Jók, és kellenek is a barátságok, de a mostani életünk nem erről szól. Lehet hogy egyszer megváltozik, és ránk tőr a hiánya…akkor majd szólok.
Mindenesetre nekem mindig gyanúsak azok, akik avval dicsednek hogy sok barátjuk van, mert általában pont ők azok akiknek a nagy társaságukban, mégis csak alig akad olyan ember akire igazán számíthatnának. Soknak nem ártana a barátság fogalmát néha definiálni, mert a legtöbb ” barát ” csak ismerős. Lehet nagyon jó ismerős, de nem meríti ki a barát fogalmát.
Összehozni és legfőképpen egyben tartani egy baráti társaságot, olyan láthatatlan vállalás, amit csak az érthet meg igazán, aki már csinálta. Egy közösségben természetes hogy nem mindenki egyforma hőfokon ég, nem mindenki kívánja, vagy éppen tudja, ugyanazt az energiát, pénzt, stb. beleadni egy -egy összejövetelbe, mint a másik, de mindig vannak, akik inkább csak élvezik a vendégszeretetet, akik készen kapják a pillanatokat, és ritkán nyitják meg a saját ajtajukat mások előtt, – és gyakran épp ők azok, akik a leghangosabban panaszkodnak , ha valami nem tökéletes. Én soha nem vezettem erről számadást, nem méregettem kinek a sora következik, mert jól éreztem magam abban a szerepben amiben voltam. Örültem hogy az otthonunk olyan hely lett ahol mindenki otthon érezhette magát. Csodálatos évek voltak, mert volt időnk a néha hajnalokig tartó bulikon, a mély beszélgetésekre, a rengeteg nevetésre, és a pillanatok megélésére. Nem számított az idő, a fáradság, mert élveztem, hogy jó a társaság, és az összetéveszthetetlen meleg hangulat.
Kint Kanadába a barátságok “barátibbak” mint itt, mert nem ütik bele az orrukat a másik életébe, és az általános kanadai lojalitás még a kint élő magyarokba is erősen benne van. Amit megtudunk avval gazdálkodunk, és ez mindig elég volt. Vannak íratlan szabályok, ilyenek például az anyagi helyzetről való kérdezősködés, amiről szinte tabu beszélni. Itt ajtóstul rontanak rád, és ahogy kinyitod a szád, rögtön a végbeledig akarnak beléd látni. Az irigység, a leutánzás, a magamutogatás, dicsekvés, még mindig divatját éli. (Mondjuk abból Kanadába is előfordult egy -egy embernél.) A magyaroknak állandóan etetni kell nem csak a lelkét hanem a gyomrát is. Nincs olyan hogy csak összejönnél egy kávéra. Erre csak akkor van példa ha nem házhoz jönnek hanem mondjuk beültök valahova együtt. Évek alatt sem tudtam itt leszoktatni a társaságot a zabálásról, és ez engem már nagyon …nem csak fáraszt hanem valahogy iszonyodom már a gondolatától is. Kanadába is ettünk, csipegettünk, összetettük ki-mit hozott, de mindig a program volt a focal point, nem pedig az evés. Megmondom őszintén vannak nagyon kedves emberek, akikkel szívesen együtt lennénk, de amiatt hogy tudom hogy mennyit kell készüljek rá, inkább át se hívom őket, mert mikor mi mentünk hozzájuk 6 fogásos gourmet ételekkel vártak, pedig megmondtuk előre, hogy csak beugrunk ne készüljenek semmivel. Nem is bírunk már annyit enni!
A másik óriási különbség hogy miért turkálnak itt az emberek a mások magán életében jobban mint kint Kanadába, az az, hogy míg Észak- Amerikában szinte mindenki ugyanabba a cipőbe jár, és valamilyen formában a bank tulajdona, addig itthon, a nagyon nagy többség, a saját tulajdonú otthonaikban lakik, mivel a rendszerváltás után, a privatizáció miatt a lakosság óriási hányada, saját, tehermentes ingatlanhoz jutott. Ez ad egy egzisztenciális biztonságérzetet, és emiatt az ingó-ingatlanok kérdése, büszkeségi, vagy éppen társadalmi státuszszimbólumi beszéd témává válik. Mivel a saját ingatlan itt az egyéni siker, a stabilitás legfőbb mérőzsinórja, az emberek hajlamosak összemérni magukat másokkal. Ez persze felerősíti a kíváncsiságot, és szinte felhatalmazást ad arra hogy a más életében vájkáljon. Magyarországon a környezet árgus szemekkel figyeli , hogy ki hogyan jutott lakáshoz ( örökség, szülői segítség, saját erő) ami aztán folyamatos táptalaja a pletykáknak, és a hasonlítgatásnak. Tibort például a napokban is többször elkapták a nagynénje utcájában, avval a kérdéssel hogy mikor válik eladóvá a lakása mert vevők lennének rá. Könyörgöm! még meg sem halt de már a lakást kinézték maguknak. Egyszerűen nem tudnak disztingválni. Ennél már csak az volt jobb amikor a Zsuzsi( 82 éves lesz) felett lakó 91 éves néni fia megkérdezte a Tibort, hogy nem -e cserélnék el a két lakást mert az anyukájának így kevesebbet kéne lépcsőznie.
Itt ha nem vigyázol, kéretlenül, pillanatok alatt beosztják a pénzedet, vagy tutira megmondják hogy neked mire van éppen szükséged. Ezért is van, hogy itt, nekünk jelen pillanatban, kellemesebb a biztonságos távolságtartás az emberek nagy részével. A felszínesebb kapcsolatoknál kevesebb a stressz, nincsenek nagy csalódások, és fenntartásuk is sokkal kevesebb energiát igényel.
A napokban előhalásztam a régi WordPress blogomat, amit még Kanadába indítottam a vegetáriánus receptjeim miatt. Sokat, mint jeleztem is, nem tudtam áthozni erre a web oldalra. Ahogy ott böngészgettem az oldalakon, eszembe jutott milyen odaadással készítettem az ételeket, a fotókat, és hogy ezek művelete mennyi időt elvett az akkori életemből. Ma már teljesen más a trend, a fotókat felváltották a rövid videók, a szebbnél szebb beállítások. Ilyeneket létrehozni majdnem full time job, amihez én már nem érzek elég inspirációt, vagy legalábbis nem ezt szeretném hogy a fő elfoglaltságom legyen.
Tibor 10 évig, én 8 évig voltam vegetáriánus. Nem bántuk meg, sőt nagyon jó érzés ma is hogy legalább ennyit az életünkből feláldoztunk az ökológiai lábnyomunk jobbá tételére, de mi elsősorban etikai okokból választottuk a húsevés megtagadását. Persze kaptunk érte hideget-meleget, és a mai napig is megy a pro és kontra evvel kapcsolatosan. Azt kell mondjam minden variációban van igazság. Mi szigorúan betartottuk, szóval nem olyanok voltunk mint sokan, hogy egy -egy alkalommal azért csipegetnek ilyen olyan hal, hústerméket, és csak nagyjából követik a vegetáriánus étkezés szabályait.
Mi élvezettel csináltuk, jókat ettünk és soha nem volt az az érzés, hogy éheznénk az étrendünk miatt. Persze ehhez kellett az is, hogy azért egy pár dokumentum filmet végignéztünk a témával kapcsolatosan, és az abban látott képek jobban beleégtek az agyunkba, mint a steak-ek. Élesen emlékszem az elhatározás pillanatára, meg a körülményeire. Abban az időben sokat néztem a Food Network-öt, és abban volt Guy Fieri, Diners, Drive-Ins and Dives cimű műsorát, aki sorra vette az álltala legjobb, főleg húsoktól roskadozó, felettébb kívánatos étkezdéit az Usá-ba. Mi egy New York-i utunk előtt voltunk éppen, amikor el is határoztuk, és ki is jegyzeteltem, hogy utunk során egy-egy ilyen étterem közül melyiket fogunk meglátogatni. Ez volt a terv. Aztán indulásunk előtt egy nappal, mintha csak direkt csaltam volna magam csapdába, a Tv-be megláttam egy dokumentumfilmet egy vágóhídról. Élesen hasított belém a felismerés, és rögtön kirohantam a kertbe a Tiborhoz, hogy that, s it , eddig és ne tovább, én nem eszek több húst. Ő meg rögtön gondolkodás nélkül rávágta hogy akkor ő sem. Így indult.
Élveztük, és nem úgy éltük meg hogy bármi hiányzott volna. A problémák nálam kezdődtek avval hogy vérszegény lettem, és egy vérvételnél kiderült hogy nagyon alacsony a B12 szintem. Előszőr gyógyszeresen próbáltam pótolni, aztán kaptam injekció kúrába is, de egy idő után mindig visszaállt a hiány. Fáradt voltam állandóan, mert nem volt elég a szervezetemnek a növényi protein. Elkezdtem eszeveszetten kívánni a halat, úgy hogy 8 év után, előszőr a halakat, utána a szárnyasokat iktattam be az étrendembe, de még évekig nem ettem emlős állatot.
Tibornál egyszerűbben zajlott az átállás. 🙂 Aznap amikor hazajöttünk Magyarországra, lement a Fény utcai piacra, és egy alkarnyi nagyságú rántott hússal jött vissza, amit a méltán híres Biró Lajos, Búja Disznójánál vett….. és csak annyit mondott, „nekem se könnnyű” és evvel elkezdődött egy igazi nagy szerelem közte, és a rántott húsok- wienerschnitzel-ek minden fajtája között.
Néha felteszek egy-egy elkészített ételről fotót, de már nem érzem hogy ez lenne a mindennapi inspirációm. Mindig olyat kell találnom ami feltölt energiával, segít a fokuszálásban, és jobb kedvre derít. Most az ételfotók készítésénél nem érzek ilyet. Furcsa is lenne, hogy pont ebben az időszakomban, amikor a mindennapi gondom a fogyás, ilyennel kéne foglalkoznom.
Most például imádom a kreatív megoldásokat. Szeretek elgondolkodni azon hogy a meglévő dolgaink hogy tudnának más szerepbe költözni, kicsit előjött megint a stager énem, és az ötletek megvalósításába szerencsémre a Tibor is partner.
Mindig is vizuális voltam, és imádom az olyan vizuális történeteket amik nemcsak látványosak, hanem valódi jelentéssel is bírnak, mert a képek, videók, sokkal gyorsabban hatnak az agyra, mint a hosszú szövegek. Rögtön kapunk egy instant élményt vele, arról nem is beszélve hogy mennyi ötletet tudunk velük nyerni. Az meg ha meg is tudjuk valósítani ezeket csak hab a tortán.
A fotózás ettől függetlenül örök szerelmem marad. Nem tudok úgy bárhol létezni hogy ne éreznék ihletet arra hogy egy-.egy szép, különleges dolgot meg ne örökítsek. Ezekből ha csak szeletekbe is, de párszor adok betekintést. Néha a sok is kevés, és a kevés is sok tud lenni, nehéz megtalálni azt a mennyiséget ami még nem irritálja az emberek figyelmét, mert a vizuális tartalomnál túl könnyű átesni a ló túlsó oldalára, és sokszor az agyunk a sok információt zajként kezeli. A AI azt mondja hogy “ Alkalmazz (60-30-10)-es szabályt a képek válogatásánál. A képek (60%)-a legyen fő téma, (30%)-a hangulatkép, és csak (10%)-a különleges részlet. Ez a ritmus szórakoztatja a szemet. “ Hát nekem ennek a “szabálynak” a perfekt megtestesítője egy vizuális alkotó az Instagramm-on. Főképp rövid video szegmenteket készít, képekből kevesebbet. Szinte mindennap van egy tucat új alkotása a Storyjaiban, de nem teszi őket soha highlight-ba, szóval utólag csak töredékét tudom megnézni a postjaiban. https://www.instagram.com/samyoukilis/. Kukkantsatok rá, és rájöttök miről beszélek.
Elsőnek talán úgy tűnik hogy könnyű leutánozni, és az ilyenfajta vizuális munkák megvalósításához, csak szép helyek, és jó felszerelés kell, de higgyétek el, nem ilyen egyszerű, mert szerintem mindig a legegyszerűbbet a legnehezebb életre kelteni.
Utcánk szebb mint valaha mert a virágzó japán akácok szirmai idén is szőnyegként borítják el a felszínt. Ezen a héten megint felettünk a hőkupola, csak most úgy, hogy mi vagyunk az epicentrumában nem pedig Franciaország. A nagy napraforgó mezők, még a nap felé sem néznek, csak lekonyultan várják a csapadékot. Szomorú látvány. A Duna vízszintje soha nem volt még ilyen alacsony, és mától harmadfokú hőségriasztás lépett életbe. Közben nézem az időjárás jelentést, és azt látom, hogy másfél hétig legalább, nem fog lemenni a nappali hőmérséklet 35C alá. Jövő héten Szigetfesztivál lesz, úgy hogy úgy néz ki megint „szaunázunk”. Én valószínű csak egy napra megyek ki, de a Tibor ott lesz mindennap az Art Zónába.
Közben borzadva figyelem a kanadai erdőtüzeket. Iszonyú ami ott van, és most már lényegében minden évben megismétlődik kisebb-nagyobb formában. Olvastam, hogy a levegő minősége olyan rossz, hogy voltak napok amikor a kinttartózkodás megfelelt egy aktív dohányzással. Irtózatosan sajnálom a védtelen, elpusztult állatokat, növényeket, és az egyik napról a másik napra drasztikusan megváltozott emberi életeket. Egyszerűen nem értem hogy ott ahol ennyi víz van, és gazdagság, hogy nem tudnak hatékonyabban védekezni ez ellen. Tudom a természeti katasztrófák rettentő erejűek, és sokszor emberi gondatlanság, gyújtogatás van a tűzesetek mögött, de könyörgöm ilyen méretűekre hogy tudtak egyáltalán eszkalálódni.
A hétvégén Bogácson és Egerben voltunk a nővéreméknél és az unokaöcséméknél. A meleg családi kötelék semmi mással nem pótolható, és velük mindig nagyon kellemes az együttlét. Bogács egy kis község a Bükk lábánál, ami főképp a termálfürdője miatt híres. Aránylag kevesen lakják, de a túrizmusa óriási a fürdő miatt. Egert gondolom nem kell bemutatni, nekem különösen a szívem csücskében volt mindig, mert aránylag sok időt töltöttem ott gyerekkoromban. Kis város, de tele látnivalóval, hangulatos utcákkal, terekkel, és hát persze ott az egri vár is. Felmentünk az egyetem épületében lévő csillagvizsgálóba, amely a barokk stílusú liceum tornyában található. Interaktív tudományos centrumként és múzeumként is működik, és ott található Europa legrégebbi, ma is működő periszkópja, amely segítségével Eger élő, mozgó képét vetíti ki egy besötétített szoba, fehér asztalára. A panorámateraszról pedig, gyönyörű, madártávlati kilátás nyílik ( sokkal szebb mint a Minaretből) Eger történelmi belvárosára és a várra.
Most éppen barack szezon van, mi is megyünk szedni valamelyik nap. Sok, jól bevált receptem van hozzá. Egyik ilyen a barack pite, amit itt megtaláltok: https://georgiabitay.com/?s=peach és a nectarin galette-et ami a régi web oldalamon van: https://georgiabitay.wordpress.com/2015/08/08/nectarine-galette/
Lassan búcsúzunk a júliustól is, én meg most tőletek. További kellemes nyarat, és sok jó sütést- főzést kívánok, élvezzétek a friss nyári ízeket, a zöldség -gyümölcsök színes palettáját. ♥️
