Eper szezon van, reggel kint voltunk a Hunyadi téri piacon. Illatos, zamatos az eper, ami már nem üvegházi, hanem nap érlelte, kinti. Micsoda különbség. Sajnos az egyik legjobb lángosos is ott van a városba, így leülve egy padra, nézve az embereket, hallgatva közbe a közeli játszótéri gyerek hangokat, a szökőkút csobogását , a madárcsicsergést, ott falatozgattunk. Ez annyira hiányzott Kanadába. Mármint nem a lángos hanem ez az életérzés. Ez a kellemes, nyugodt, de élő városi hangulat, ami mögött nem csak nosztalgia, vagy romantika van, hanem szívet melengető vibe-ja, egy energikus lüktetése is. A legnagyobb különbség talán az hogy az európai városok többsége az emberek tempójára épült, míg az észak -amerikaiak nagy része pedig az autókéra lett kialakítva. Sok európai város régi, olyan időkből nőtt ki amikor még gyalog jártak, ahol minden közel van, ahol spontán találkozások vannak, ahol az utcán “élnek”. Budapest is televan kávézókkal, pékségekkel, kis boltokkal, parkokkal, – és mind ez, pár perc sétára egymástól. Egyszerűen Európában erősebb a hagyománya annak hogy az emberek kint vannak, kiülnek mondjuk órákig kávézni, vagy csak céltalanul sétálnak, így a város egy társas tér. Azt mondják ha egy várost madártávlatból terveztek, az autóknak készült, ha utcáról-utcára nőtt, akkor az embereknek. És szerintem ebben van valami. Na mindegy hosszan lehetne ezt mazsolázni, de nem érdemes mert a legtöbben tudják miről beszélek.
Májusba nem volt időm írni, sokat voltunk távol, és elég sűrített hónapot tudhatunk magunkénak. Egy hosszabb, programokkal telített road trip-ről jöttünk nemrég haza. Mind eddig mindegyik európai utunk, ez is élményekkel teli volt, csak most az volt a különbség hogy javarészt nem ketten voltunk, hanem társasággal, vagy a gyerekekkel …..és társasággal. Itt-ott, nem tudtunk mindig a mi kettőnk tempóját tartani, hanem nyilván alkalmazkodni kellett másokhoz is….és hát például a Hollandok, én nem tudom mikor pihennek. Televannak energiával. Ha nem buliznak akkor kirándulnak, ha azt sem akkor bicajra pattannak. Nekik egy szimpla pihenés is mondjuk nem az hogy kinyúlnak a sofán, hanem hogy elmennek mondjuk egy közös vacsorára…….ami hajnalig tart. Hihetetlen hogy avval a magassággal amivel rendelkeznek ( köztudott hogy a holland emberek átlagosan a legmagasabbak a világon ) hogy fér beléjük ennyi energia. Az ember azt gondolná hogy jobban fáradnak, de nem. Most volt alkalmunk mélyebben belelátni a Holland emberek életébe, magába az országba és a működésébe. Egész másnak képzeltem el. Az ország hihetetlenül gazdag és szervezett, az emberek kedvesek, közvetlenek. Drágaság van, de közel sem olyan mint pl. Svájcba. Egyszerre van jelen a múlt kulturája, épitészete, művészete, és a legmodernebb világ sajátosságai. Az egész országot behálózzák a bicikli utak, és ezeken mindenütt elsőbbségük is van, még ott is, ahol a szűkebb helyeken az autók is használhatják. Az autópályákon egy négyzetméter utat sem láttam ami javításra szorulna, mindenhol perfekt, pedig ott is van tél. A jelzőlámpák olyannyira kompjuterizáltak hogy felméri a forgalmat és aszerint jelez a lámpa, elmondani nehéz, de nincs várakozás, vagy csak szó szerint 2-3 másodperc. Minden van és minden top quality. Nincs bűnözés, elmennek otthonról és nyitva hagynak mindent, és mégsem törnek be, sőt egy érdekesség hogy szinte mindenütt elvan húzva a függöny, így belehet látni mindenhova. Élvezik az életet, és kihasználják minden aspektusát. Nekünk kicsit túl pezsgő is, így megkell mondjam ez a pár hét annyira lefárasztott a végén, mint amennyire felemelt. Amsterdam maga volt a csoda, és olyan élmény adott, amit nem gondoltam volna hogy New York után valamilyen más városban is megélek. ( Tudom New York megosztó, szinte olyan mint Woody Allen, a futás, vagy a koriander, hogy csak imádni vagy utálni lehet, de higgyétek el Amsterdam még jobb mint Észak-Amerika fellegvárosa.) Volt alkalmunk megismerkedni a Marcel ( Ashli apukája) lévén az egész holland rokonsággal, akik összetartanak, és össze is jönnek egy évben többször. Jó kedvvel, a másik baszogatása nélkül. Közel negyvenen. Ilyen is van. 🙂 Rengeteg élmény halmozódott fel, amire idő kell amíg az ember feldolgozza. Pár hét után majdnem hogy szinte lehetetlen emlékezni arra, hogy mi történt az út elején. Utunk során voltunk Ausztriába, Németországba, Hollandiába, Franciaországba, és Svájcba. Csak ezen az egy úton, annyi fajta impulzus ért minket, olyan sok kultúrát, népcsoportot, földrajzot, ismertünk meg, vagy újra, hogy erre a tapasztalatra, erre a sokszínűségre, mondhatnám Európa példaértékű. És akkor még a távolságok előnyeiről nem is beszéltem.
Az elmúlt jó fél évben volt alkalmunk sokat utazni, és most már le is szűrtük a tapasztalatokat ezekből, miszerint a max. 1 hetes programok esnek a legjobban. Más a tempónk, a teherbírásunk ( itt főleg magamról beszélek) és szeretünk egy -egy utat szakaszonként lezárni, feldolgozni, hazajönni, kipihenni, és aztán akár pár nap, hét múlva egy újabbra menni. Persze ez, mint most is, hogy egész Hollandiáig kocsival mentünk, erre 1 hét nagyon szűk idő lenne. Más egyhelyben eltölteni akár két hetet is, mondjuk egy tengerparton , de ha szinte 1-2 naponta máshol szál meg az ember, és az egész napja programokkal teli, azért az nagyon fárasztó is tud lenni. Vannak tervek mint pl. Párizs ahova biztos repülővel megyünk, mert 3-4 napot csak ott szeretnénk lenni, vagy néztünk ki már olyan városokat Európába, ahova vonattal megyünk majd. Olcsó , kényelmes, és tökéletes a célirányos helyekre. Olaszországon belül már többször vonatoztunk és nagyon élveztük, mondjuk nyugat-európában fejlett is a vasúthálózat, nem úgy mint itthon. ( Talán most a kormányváltással ebben is lesz fejlődés, korszerűsítés. ) Igyekszünk a nagy tömeget, a szezont mindenütt kerülni, mert a sok turista miatt, a népszerű helyek a nyári hónapokban dugig vannak, és az árak is olyankor a legmagasabbak. Érdemes ezeket a helyeket az őszi, téli , tavaszi hónapokra hagyni, és a nyári hónapokban a nem annyira frekventált helyeket keresni.
Kellemes időket töltöttünk az Alexékkal, és hát most kicsit más volt a lendülete, a svungja az együttléteknek, mert egyfolytában jöttünk-mentünk. El nem tudom mondani milyen jó volt velük. Sokat beszélgettünk mindenről, csináltuk a közös programokat, és eljött az az idő is, amikor már ők kényeztettek minket. Néha olyan volt, mintha mi lennénk a gyerekek….és ez annyira de annyira jól esett. Látszik hogy figyelnek ránk, sok szempontból már gondoskodnak rólunk, anélkül hogy ezt teherként élnék meg. Legalábbis nem ez jött át. Egyébként beszéltünk erről is, és mondták hogy észrevették hogy egy más korszakba léptünk át. Nincs ezen mit szépíteni, kezdünk öregedni.
Sokat és sokszor írtam már erről hogy én hogy élem meg, és valahogy az agyban még mindig nem tettem helyre ezt a kérdést. Most alkalmam volt sokakkal beszélni akik hasonló korúak mint én, vagy akár kicsit idősebbek is, és szinte mindenki elfogadóan viszonyul ahhoz hogy elmúlt 60 éves. Nekem se a számmal van bajom mert sose érdekelt, és nem csináltan belőle hiusági kérdést se, de azt hogy fizikailag teljesen más dimenzióba kerültem, azt nem tudom még elfogadni. Az egyik pillanatban Maratonokat futottam, vagy éppen úgy éreztem hogy végtelen az a kilométer amit letudok sétálni, a másik pillanatban meg tudom ha bizonyos távot túl teljesítek, annak negatív következményei is lehetnek. Persze az öregedés egy összetett dolog, mert nem csak fizikai változást jelent, hanem azt is hogy tudatosabban érzékeljük az idő múlását. A nehéz része sokszor nem is maga a testi átalakulás, hanem az összehasonlítás, mert a mostani testemet, a régebbi önmagamhoz mérem. Ebben persze lehetetlen nyerni mert senki nem kapja vissza a 20 éves testét. Próbálom a legjobbat kihozni magamból, de az nagyon zavar hogy sokszor nincs ehhez a kulcs a kezembe, magyarán nem tudok a testem felett uralkodni. Most azon győzködöm magam hogy a testem romlása remélhetőleg nem egy egyenletes folyamat, nem kéne úgy felfogni hogy innen már csak lefele vezet az út, mert azért a fizikai állapot jelentős része még évtizedeken át befolyásolható. Remélhetőleg. Eddigi életem folyamán nem mindig sportoltam, de felnőtt korom tetemes részében, futottam, jógáztam, gymbe jártam, és azért az ad egy fegyelmezettséget, egy kitartást, stb. Ezek a tulajdonságok nem tűnnek el attól hogy a gerincem már nem engedi ugyanazt, így a jelenlegi állapotom nem feltétlenül ettől a legfájóbb, hanem hogy a fejben lévő kép még mindig a régi testemhez igazodik. Szinte egy gyászfolyamat megy keresztül rajtam, egy amikor a testemet gyászolom, és egy, amikor a jövőmet, a terveimet, mert a magától értetődő futás, nagyobb túrák bizonytalanná váltak. Szóval lezárva témát úgy érzem hogy nem az életkor a fő ellenségem hanem a veszteség érzése. A feladatom persze fejben tudom, hogy ne azt tartsam számon amit elvesztettem, hanem azt ami még működik.
Szóval jó volt hazajönni, főleg most hogy egy nyugodtabb légkör veszi körbe az országot. Egyenlőre tetszik ahogy formálódik az ország, igaz ez még nagyon az eleje, és nem sok látszik még az eredményekből, ( bár sokkal több mint amire számítottam) de türelemmel kell lenni mert ez egy hosszú folyamat lesz. Mindenesetre hullanak ki a csontvázak a szekrényekből, gőzsebességel megy az átalakítás, átszervezés, szerepcserék stb. Nagyon méltányolom hogy tanult, gyakorlattal rendelkező szakemberek kerültek a vezetői székekbe, nem pedig csak politikai háttérrel rendelkezők, ne adj isten, annak-ilyen olyan rokonai. Jó lenne ha megszűnne az uram-bátyámozgatás, a vármegyékkel és a főispánokkal együtt. Magyar Péter egyre magabiztosabb, aminek persze megvan az alapja, hihetetlen felkészült minden téren, egyszerűen képtelenek sarokba szorítani. Mindenhez hozzátud szólni, talán egyszer mondta valamire, hogy erről nem tud új infót, majd utána kell nézzen. Mindenesetre a választások óta, nem vitték a fiatalokat az ukrán frontra, nem fenyegeti az országot a háború, nem lett ezer forint egy liter benzin, és nem jöttek be az illegális migránsok se. A volt kormány, élükön a Felcsuti Maradónával, tényleg hazudtak reggel, délbe , este.
Sokan persze nem tudják még mindig megemészteni a Fidesz vereségét, és ennek hangot is adnak. Vagy éppen a fotelforradalmárok, akik trollkodnak a szociális médián. Éppen azon gondolkodom milyen semmilyen, eseménytelen élete lehet annak aki abban leli örömét hogy a Facebook-ot pásztázva olyanok posztjai alá trollkodjon akivel nem szimpatizál. Elmélkedek egy pillanatig hogy mégis mit gondol? Mondjuk egy olyan személy mint Magyar Péter most személyesen megharagszik hogy lepitiánerezték, vagy az illető azt gondolja hogy MP avval fekszik le hogy ezeket olvasgatja? Mégis mi a célja vele? Abba már ne is menjünk bele hogy a legtöbb ilyen mennyire hivő, keresztény, úgymond NEMZETI öntudatú. Legalábbis úgy derül ki. Mintha én nem lennék a nemzet része attól hogy nem vagyok se katolikus, és Orbán Viktort se szeretem. Komolyan mondom hogy a mai világba igencsak elvesztette hitelét a keresztény vallás. Mik derülnek ki? Az ember csak kapkodja a fejét. Már nem egy sikk evvel hivalkodni, de egyébként is hiszem hogy ez mindenkinek a magánügye kéne legyen. Ha valaki a vallásával, agitál stb., az biztos nem egy stabil ember szerintem. Legkevésbé lelkileg. Sajnos Az Orbán-kormány az elmúlt évtizedekben szorosan összefonódott az egyházakkal. Az egyházak jelentős szerepet kaptak a közszolgáltatásokban, különösen az oktatás, az egészségügy és a szociális szféra területén. Sok korábban állami vagy önkormányzati intézmény került egyházi fenntartásba, így szép lassan, a Fidesz egyházpolitikája, a vallást politikai eszközzé formálta, és vissza is élt vele rendesen. Ez például teljesen ellentétes a vallásszabadsággal.
Alexék visszamentek Japámba. Már nekik is hiányzott az otthonuk és a mindennapok rutinja. Alex megkapta egy hosszabb időre a Japán vizumját, szóval amíg jól érzik ott magukat, és anyagilag is fejlődni tudnak addig maradnak. Mind a ketten Kanadába nőttek fel, és hát onnan sok mindent vittek magukkal. A lojalitás fontosságát éppúgy mint más normákat, és mindezek megtalálhatók Japánban is, csak hát ott sokkal erősebben. Nagy a közbiztonság, jó az egészségügyi hálózat, a szociális rendszer, az emberek segítőkészek, és tisztelettel, szeretettel vannak a másik iránt, ami azért manapság elég kevés országra mondható el. Egyedül a Japán nyelv amihez az ott lakók ragaszkodnak, és nem igen beszélnek még angolul sem. Ashli alap szinten tud, hiszen Japán az anyukája, és Torontóba ugyanúgy járt Japán iskolába mint a mieink a Magyarba szombatonként. Nem lehet már ” eladni” de azért a japán nyelvtudása a tökéletestől még messze van. Alex minimálisan beszél japánul, de tőle nem is vártam mást. Mikor Barcelonába volt egy évig egy kukkot nem tanult meg spanyolul, arra hivatkozva hogy nem tudta eldönteni melyiket tanulja, a katalánt vagy a spanyolt !? 🙂 Egyenlőre úgy látom a gyerekvállalás is Japánba fogja érni őket, így majd jöhetünk-mehetünk velük együtt. Ashli szülei , Marcel és Yoko is készen állnak a nagyszülőségre, és azt hiszem most már mi is.
Fanni jelenleg nem igen találja a helyét, igaz az év elején sok minden kellemetlen összejött neki, ami ki is zökkentette a nyugalmából. A legnagyobb hiány amit már-már érzékel, hogy egyedül van, de nem igen keres mégsem társat. Valahogy jól érzi magát abban a szituációban is, hogy saját maga ura, senki sem szól bele hogy -mit, hogyan, mikor csináljon. Nem sürgeti a párválasztást, mert már belekóstolt és nem jött ki belőle jól, gyereket meg úgy sem szeretne. Nem akarja feladni a függetlenségét, de a nap végén azért ez a túlzott egyedüllét sem kedvez neki. Pedig lemondások nélkül nem fog menni egy párkapcsolat. Semmilyen szinten. Most egy kicsit hagyjuk hogy rakja rendbe magát mert úgy vesszük észre, hogy ujjat már nem tudunk neki mondani, és amit mondunk is, irritálja. Mi lennénk a legboldogabbak ha kiegyensúlyozott, elégedett, vidám beszámolókat is hallanánk tőle. Egyik nap ilyen, másik nap olyan a hangulata, és ezekre a hullámokra én már nem szívesen ülök fel. Néha úgy vagyok vele, hogy ha a dicséretről lecsúsztam, akkor a lebaszásért miért sietnék. 🙂 Persze egy szülő mint mi is, tarjuk a hátunkat, ahol tudunk segítségére vagyunk, de hát nekünk is megvannak a lehetőségeink korlátai. Tudom hogy klisé, de tényleg nem tudom élni az ő életét. A gondjait neki kell megoldani, hiszen a majdnem 38 évével, már egyébként is, egy középkorú felnőtt. Saját döntésekkel, amiknek, mint mindennek, következményei vannak. Megkell mondjam nem is a távolság a legrosszabb érzés, hanem a tudat hogy egyedül van. Bármi történhet és ugyan vannak barátai, barátaink akik ott vannak mellette, azért ha egy társa lenne más érzés lenne nekünk is. Tudom hogy minden gyerek más és nem lehet őket összehasonlítani, és ugyanazt elvárni tőlük, de ha csak fele olyan könnyű lenne a Fannival, mint bármikor az Alexxal, akkor nekünk is egyszerűbb lenne. Mondjuk a gyerekvállalás ezen része nem kívánság műsor. Mindenünket beleadjuk, az életetünk egy részével együtt, de amit kapunk az olyan mint egy bűvész kalap…… nem tudni mikor mi jön ki belőle. Ez van, néha tiszta szívből agyon dicsérjük a gyerekeinket, mert öszintén úgy látjuk hogy van miért, a másik pillanatban meg kétségek vesznek körül minket. Ő is különleges, értékes egy ember, tele tehetséggel, érzéssel, de kétségtelen hogy nem egy könnyű egyéniség.
És ha már itt tartunk akkor had említsem meg a harmadik ” gyerekünket ” Zsuzsit, Tibor nagynénjét is. Mióta a demens klubba jár, óriási változáson ment keresztül. Pozitív irányban. Most már közel fél év elteltével úgy gondoljuk a szakemberekkel együtt, hogy a legnagyobb változás hogy kihoztuk a depresszióból. Azt mondják a magány, a depresszió, az időseknél tud demens tüneteket okozni. Persze nem gyógyult ki, még mindig van vele mit foglalkozni, és bizonyos fokig nem képes ellátni magát, de a hangulata, a visszajelzései, ég és föld. Tibor intézi az összes anyagi dolgait, a bevásárlásait, orvosi időpontjait, és hát hiába voltunk hetekig távol , ugyanúgy minden este felkellett hívni, hogy bevegye a gyógyszereit. Most ez a metod bevált, úgy hogy nem akarjuk keverni mindenfajta kompjuterizált gyógyszeradagolással. Ami a legjobb, hogy nagyon szereti és igényli is a klubbot, amiben most már otthonosan mozog. Érzi, és felfogja, hogy az érdekébe vannak a napi foglalkozások, a rendszeres étkezése, az hogy szakszerűen odafigyelnek rá, nap mint nap. Nem rég volt a 81. születésnapja, mi éppen nem voltunk itthon , de bent megtartották. Kérték hogy vigyen be fotókat a táncos múltjából, és hát elájultak amikor mutatta, hogy pl. az angol királynővel is kezet fogott egy gratuláció alkalmával, vagy hogy hány országba fordult meg. Viszik kirándulni őket, és a klubnál van kert is , így egyre többet töltenek a szabad levegőn. Amilyen szomorú és sajnálatos ez a betegség, annyira vicces jelenetek is születnek belőle. Azon nevettünk a Tiborral múltkor, hogy az orvosánál mesélte a Zsuzsi, hogy a „munkahelyén” mindennap mérik a vérnyomását. Vissza is kérdezett nagy csodálkozva a dokinő hogy – dolgozik még ???? Mire Tibor mondta hogy nem, csak klubba jár. 🙂 Viszont néha úgy beszél a Zsuzsi a klubról, mintha ő lenne ott a terapeuta a többieknek, és nem csak egy beteg a többiekkel együtt, akivel foglalkoznak. Az biztos, hogy avval hogy a néptánc miatt bejárta a világot, rengeteg élményt szerzett, amikből még mindig sok a fejében van. Nekünk már unalmasak ugyan, mert mindig ugyanarra a 100-ra emlékszik, de aki nem ismeri annak szórakoztató lehet az élménybeszámolója. És hát sokan ott a klubba arra sem emlékeznek hogy ezt vagy azt a sztoryt hallották-e már vagy sem. 🙂 Megkell mondjam hogy ez az egész változás az életében, mármint ami a klubba járás pozitiv hatását illeti, a miénkre is nagyon jó befolyással van. Nem érezzük már akkora tehernek ezt az egész szituációt, mert egy csomó mindent levettek a vállunkról.
Pár napja kimentünk Pomázra cukorborsót szedni, és az ottani farmon elidőzgettünk egy kicsit. Van egy kulináris boltja amiben prémium termékek vannak hagyományos receptek alapján készült mindenfajta sajtok, tej- hústermékek, házi lekvárok, szörpök stb. Tulajdonképpen egyfajta élménybirtok az egész terület, mert étterme, apartmanjai is vannak, és innen még túrákat is szerveznek hiszen a létesítmény és a kertek, a Pilis kapujánál terülnek el. Nagyon szeretem, hogy itt Magyarországon szinte akárhova megy az ember több mindent lehet egyszerre érinteni. Pomázon is van kastély, kastélypark, kiállítás, amit szintén megnéztünk előtte.
MIndjárt megyek borsót pucolni, és közbe hallgatok egy kis jó blues zenét.
Erről jut eszembe hogy a Tiborral együtt, műfajában talán a a blues zene áll hozzánk a legközelebb. Szeretünk szinte mindenfajta zenét ami jó, de a blues az megkülönböztetett helyen van a szívünkben. John Lee Hooker, B B King, Muddy Waters, Gary Moore és még sorolhatnám. Rengeteg zenei listát csináltam már tőlük és sok mástól az Apple Music-on, vagy a Spotify-on. Múltkor egy lista végén a rendszer maga kezdte el válogatni a hangulatában hozzá köthető más zenéket. Felfigyeltem egy számra, aztán mégegyre, és megkerestem ki énekli. Előszőr nem esett le a tantusz csak amikor megnéztem hogy él -e még… amikor is kiderült, hogy AI. Fantasztikus jó.
Ide teszek egy számot a Youtube-ról, „tőle”. Hallgassátok olyan élvezettel amilyennel én is teszem.
