BUÉK mindenkinek. Úgy néz ki ez az év se lesz egy sétakocsikázás, de reméljük a legjobbakat. Persze ahogy a világ történései mostanában zajlanak, jogosan lehetnek kétségeink afelől, hogy egy emberibb világ jöjjön össze, mert az események nem mindig arrafelé mutatnak. Televagyok én is kétségekkel, de amikor már végleg kifogytam a pozitív tartalékokból, akkor mindig a kedvenc szavam mantrázom, amiről már korábban is említést tettem, és ami nem más mint az ELMÚLIK szó. Néha fel is írom a bejárati faliújságunkra, amit a Tibor rendszeresen letöröl, mondván neki ennek a szónak és fogalomnak egy negatív töltete van. Pedig én máskép látom, mert szerintem ebben a szóban van valami bölcsesség. Nem ígér megoldást, csak egyszerűen közöl egy tényt, mégpedig hogy ami most van, nem marad örökre. És ebben egyszerre van megnyugvás és fájdalom is. Amikor rossz, akkor kapaszkodó. Azt “súgja”: tarts ki, ez sem állandó, mivel a fájdalom, a veszteség, a szorongás, mindig ideiglenes. Nem kell legyőzni, nem kell sietetni az eltűnésüket, elég tudni hogy van végük. De amikor jó, akkor kicsit mellbe vág. Emlékeztet rá, hogy a boldogság törékeny, hogy minden kellemes, megélt pillanat, mind csak kölcsönbe van nálunk. És talán pont ettől lesznek értékesek ezek a momentumok, mert ilyenkor jön elő, amit figyelmeztetésként mindig ismétlünk magunkba, mégpedig hogy tudjuk élvezni a szempillantásnyi időt is. Ha tisztában vagyunk evvel, akkor jobban figyelünk, és nem rohanunk át rajta.
Az “elmúlik” nem azt jelenti hogy semminek nincs értelme, inkább csak azt, hogy mindennek súlya van, mert egyszeri. Mint mi magunk. Ezért olyan erős szó: benne van az idő, az elfogadás, hogy tovább lehet menni. Elmúlik. De addig itt van…. És talán ez a legfontosabb.
Közben berúgta az ajtót a tél. Szokatlan hideggel jött, és olyan mennyiségű hóval ami nem volt 15 éve Magyarországon. Decemberben még arról tettem jegyzetet ehhez a posztomhoz hogy fűmagoznak a Ligetbe, és mostanra rákellett tegyünk a csúszásgátló jégstoplikat a csizmáinkra. Itt úgy látom a havas télre való felkészülés, és ilyen időben az ország működtetése, hát enyhén szólva is hiányos. Persze ez így volt mindig, mert most is “hirtelen “ jött a tél. Az az igazság hogy szerintem már el is mutyizták a hókotrókat, annyira enyhék és havatlanok voltak az elmúlt évek. Gondolták sose kell majd. Voltak olyan napok amikor annyira járhatatlanok voltak az utak hogy az ember kétszer is meggondolta hogy mondjuk lemenjen-e megnézni a befagyott Balatont. Szóval kaptunk egy kis kanadai hangulatot. De hát akármennyire is romantikus visszamenni a havas hidegbe, 1 hét bőven elég lenne ennek minden aspektusát kiélvezni. Már alig várom a száraz időt. Lehet persze még hideg, de ez a latyak, kosz, csúszkálás nem hiányzik. Jó érzés viszont tudni hogy itt, ha törik, ha szakad, február közepén- végén kinyílnak a hóvirágok, és lassan de biztosan beköszönt majd a tavasz.
Közbe olvasom, látom, és hallom az információkat, hogy Torontó és környékére megint 30-40 cm hó esett. Ott hiába vannak felkészülve a havazásra, ilyen mennyiséggel nem lehet egyszerre megbirkózni. Fanniéknál is két napos szünet volt az iskolába, bezártak az óvodák, bölcsődék, állami intézmények, és még sorolhatnám. És ott még csak most kezdődik az igazi tél. Tibor mindig mondta hogy akinek háza van annak ilyenkor szinte teljes munkaidőben az a munkája hogy havat lapátoljon, hogy jeget kaparjon, hogy mentesítse a növényeket a hó súlya alól stb. És ha egyszer befejezte, kezdheti elölről…………. egész májusig.
Tulajdonképpen eddig szerencsénk volt az idővel, és ezt most háromszor, bal kézzel, az asztal lapja alatt le is kopogom, (ahogy Kőhalmi mondta egyszer hogy ezt így kell csinálni ahhoz hogy érjen is valamit) mert mindig az utolsó pillanatban jöttünk el onnan, ahol másnapra már káosz alakult ki. Most legutóbb például, amikor Tibor vitte vissza a Fannit a bécsi repülőtérre 4-én, ötödikére már járhatatlan lett az M1 -es, ami egyébként is mostanában egy rémálom, de most hóval meg annál is rosszabb lett. Vagy pont a prágai karácsonyi vásár nyitása előtt két nappal jöttünk vissza onnan, és nézve a videókat, képeket, az a tömeg ami megszállta Prága utcáit azután, háát…… nem szívesen lettem volna ott olyan emberáradatban.
Fanni itt volt karácsonyra, a kanadai télszünet idejére. Fáradtan jött, és mi is elfáradtunk az év végére úgy hogy az ide-oda menések leszűkültek, maradtak inkább a bekuckózós beszélgetések, filmnézések. Karácsonykor lementünk a nővéremékhez. Ott volt az egész család. Jó volt egy kicsit a csendesebb napok mellé becsempészni egy-egy kaotikusabbat, és egy, egymás szavába vágó, mire észreveszed egy bejgli szeletet már a szádba tömő, jókedvű, pozitív emberekkel együtt lenni. Az ünnepekben nem a szervezettség a fontos hanem pont az hogy más legyen mint a hétköznapok. A család az család, és azok tartoznak bele akiket mi annak tartunk. Nem a mennyiség a lényeg hanem a minőség, a hangulat, a pozitív töltet ami bejárja a helységeket, ami átjárja a lelked.
Fanni kinézetre olyan mintha még mindig a 20-as éveiben lenne, pedig ebben az évben 38 lesz. Nem tudom hogy ez a genetikának ( és ha igen akkor honnan) vagy pedig az életvitelének köszönhető. Nincs gyerek, férj, és igaz a munkája elég megterhelő, de végül is avval foglalkozik amit nagyon szeret, és ami úgymond folyamatosan ad neki pozitív visszajelzést. Alig ment el, de már most hiányzik nagyon, főleg azért is mert tudom hogy vele ritkábban találkozunk. Az a baj hogy kevés a szabadsága mert nyáron a kanadai állam a speciálisan foglalkoztatott gyerekek melletti dolgozóknak ( lásd gyógypedagógus ) nem ad teljes fizetést, csak munkanélküli segélyt, (azt is csak akkor ha nem hagyja el az országot) így sokszor nyáron is dolgoznia kell más területen. Most ügyesen csinálja mert magán órákat is ad, ami jó extra pénzkeresés, és hát annyi az autista, spektrum zavaros gyerek, hogy gondolom ezáltal lesz utánpótlás mindig. Gondolkodunk hogy lehetne egy kicsit több quality időt együtt tölteni, mik a lehetőségek, és hogyan lenne ez kivitelezhető. Az igazsághoz hozzátartozik hogy őt is beleértve, folyamatosan hívnak minket Kanadába látogatóba. Tibor hallani sem akar róla, és hát őszintén én sem érzem hogy most éppen oda vágyódnék. Barátokkal találkozunk így is, és a Fannival is tartalmasabb időt tudunk eltölteni ha ő jön. Egyenlőre Europát vesszük célba, szeretnénk a közeljövőbe több országba eljutni, akár ketten , akár a családdal. Most szedjük össze a gondolatainkat a tavaszi utazásokhoz, remélem semmi nem jön közbe.
Alexék továbbra is Japánba vannak, élvezik az ottani nyugodt életet, a lehetőségeket arra, hogy fejlődjenek, gyarapodjanak. Nagy az öröm a családba mert időközben összeházasodtak. Mind a négyönknek, mint szülőknek, szívmelengető hogy ennyire boldogok, hogy mennyire harmonikusan, tudatosan építik a kis életüket. Nyugalom és kiegyensúlyozottság veszi őket körül, és ezt nagyon jó látni. Az utazás változatlanul egy alap prioritásuk. Decemberben Japán és Dél Koreai körúton voltak, és most tavasszal jönnek Spanyolországba, Hollandiába, Svájcba, és ide Magyarországra is egy pár hétre.
Most ez egy nyugodtabb, kiegyensúlyozottabb idő az egész család részére, amit nagyon élvezünk. Ha vannak is problémák, megoldandó feladatok, de nincsenek drámák, feleslegesen kreált feszültségek. Mindenki csinálja a dolgát a legjobb tudása szerint, miközben odafigyelünk egymásra is. Avval hogy Ashli bekerült a családba, a szülei, testvérei által kibővült a családunk, és ez nagyon jó érzés, mert olyan embereket tudhatunk magunk mellett akikkel tudunk azonosulni, akiknek kellemes a társasága. Mondják hogy egy szülő olyan boldog tud csak lenni, mint a legkevésbé boldog gyereke. És ez mennyire igaz! Persze ez nem azt jelenti hogy nincs a saját életünkben, örömünk vagy sikerünk a boldogsághoz, viszont azt igen hogy mennyire fontos hogy a gyerekeinket biztonságba, boldogan lássuk. Ha bármelyik gyerekünk problémákkal küzd, akkor természetszerűen aggódunk érte, és ez az aggodalom a lelkünkben mindig jelen van, még akkor is ha a másik gyerek éppen boldog, sikeres, kiegyensúlyozott. A szülői boldogság különleges mert nem összeadódik hanem a leggyengébb pontnál törik meg. És legyünk őszinték, szinte nincs olyan pillanat amikor egyik, vagy a másik gyerekért ne kéne valamiért éppen aggódnunk. A szülőség életünk végéig tart, soha nem ér véget, csak átalakul, mert idővel a szülő inkább támasz és nem irányító.
Viszont, és ez szerintem nagyon fontos, hogy mi szülők is, a gyerekei vagyunk a mi szüleinknek. Tehát gyereknek lenni ebben az értelenben, nem kor függvénye. Ugyanúgy szükségünk lenne a szeretetre, az odafigyelésre, arra az érzésre hogy jó „gyereknek” lenni.
Tibor szerint rengeteget főztem-sütöttem karácsony tájékán, pedig szerintem idén nagyon mérsékletesre sikerült. Lehet persze csak azért érzem így mert a sütésen kívül mindent ketten csináltunk a Tiborral. Annyira élvezem hogy van egy sous-sef-em. A hagyományos karácsonyi ételeket a nővéremre hagytam, én inkább a jobban kedvelt és sokkal könnyebb amerikai-kanadai ételek közül választottam. Sok mindenről fotó sem készült mert mire észbe kaptunk már megvolt kezdve a fogás, vagy éppen el is fogyott. Az idei karácsony elvitathatatlanul legfontosabb és legfinomabb ételei nálunk a sült libacomb és a töltött pulyamell volt többféle körettel. A libából annyi zsír kisült hogy azt ettük reggelire kovászos kaláccsal és marinált lilahagymával. Sütöttem hagyományos és mákos zserbót, nyitott diós kalácsokat, sőt idén újból elővettem az olasz Panforte receptjét, amit kétszer is megcsináltam. Szilveszterkor hidegtálak voltak, na meg az elmaradhatatlan lencse amit most sütőbe készítettem indiai módra. Felfedeztünk a környékünkön egy indiai élelmiszer boltot, ahol elképesztő választék van minden termékből ami az ázsiai konyhához kell. Itt vesszük az összes fűszert, rizst, szószokat, Naan és Paratha kenyereket és mindent ami nekem a más nemzetiségű receptjeimhez kell.
Zsuzsi, a nagynéni változatlanul nem könnyű eset, néha olyan mintha egy harmadik gyerekünk is lenne. Nagyon nehéz eldönteni, hogy milyen fokon van a Demenciája, és milyen fokú csak az, hogy voltak, és vannak is rettentő idegesítő, berögződött dolgai, amiket már ilyen idősen nem enged el. Most átesett egy teljes kivizsgáláson, (a vérképe jobb mint a miénk) és megtörtént nála egy speciális neurológiai felmérés. Beigazolódott amire eddig sem volt kétségünk, úgy hogy most felkellett vegyük a budai egészségügyi központ azon részlegével a kapcsolatot akik a demenciás, Alzheimer kórral küzdő betegeknek adnak hetente 5-ször napi 8 órás speciális, úgy mozgásszervi mint agyi terápiás foglalkozást. Együtt esznek ha igény van rá, mindennap filmet néznek, beszélgetnek, csoportos terápiákon vesznek részt, de úgy, hogy közben semmi nem kötelező, minden önkéntes alapon megy. A teljes szolgáltatás ingyenes. Az idős taxi szolgáltatás is, amit a kerület intéz, így mindennap valószínű tudják majd szállítani. A legnagyobb probléma az egyedülléte, úgy hogy én remélem hogy így valamelyest megoldódik hogy emberek közé kerüljön, és közben majd foglalkoznak is vele. Itt említeném hogy nagyon jó tapasztalataink vannak az ezen a területen dolgozó orvosokkal, szociális dolgozókkal. Segítőkészek, empatikusak. Szerencsére van egy jól kialakított szociális háló az ilyenfajta betegek részére is, így élünk a lehetőségekkel. Talán írtam már hogy minden hétköznap visznek 3 fogásos főt ételt neki, amit csak megkell melegíteni. Ez is óriási segítség. Viszont kétség kívűl egyre rosszabb az agyi állapota, úgy hogy nem tudjuk meddig lehet az otthonában egyedül, és mikor kell beadni ahol 24 órában kontroll alatt van. Már pedzegettük neki, de hallani sem akar róla, azt mondta az a halála lenne. Most ott tartunk hogy mindennap felkell hívni amikor a gyógyszerét bekell vegye mert elfelejti, többet vesz be stb. Nem tudja már a napokat, nem ismeri fel az időt sem, és legújabban azt sem hogy reggel van vagy este. Mostmár elég régóta a Tibor intéz minden befizetnivalóját, bevásárlást, orvosi időpontjait, stb. Nagyon nehéz látni egy ember, egyre gyorsabb agyi leépülését, egy olyan emberét aki egyetemet végzett, mindig aktív volt, komoly eredményeket ért el a szakmájában, és aki állandóan másokon segített. Nem biztos hogy mindenkit érdekel ez a történet, ezt csak most azért mesélem el, kicsit jobban kifejtve, mert a lényege ennek a történetnek is az, hogy mindent összevonva, bármilyen nehéz elviselni a megállíthatatlan öregedési folyamatot, de az biztos hogy sokkal fontosabb a mentális egészség mint a fizikai. Mondjuk ez egész életünkre igaz.
Beléptünk a tűzes ló évébe. A Ló jegy, a szabadság, energia, gyorsaság és függetlenség szimbóluma, a Tűz elem pedig a szenvedélyt, dinamizmust, erőt és impulzivitást adja hozzá.
Ezúttal kívánok szabadságot a léleknek, energiát a tervekhez, függetlenséget a döntésekhez, és szenvedélyt az élethez. …és reméljük minden más majd jön magától.
