Ránk köszöntött a késő őszi, sokszor borús, bekuckózós időjárás. November az olvasás hónapja is, igaz én már múlt hónaptól ráálltam, illetve visszaálltam jobban az olvasás örömére.Olvasnivaló könyv, mint csepp a tengerben, annyi van, és itt Magyarországon rendkívül élvezem hogy ismét tudok választani a saját anyanyelvi környezetemben belőlük. Az október 6. utcában van egy idegennyelű könyvesbolt is, sőt a Libristo online oldalain is rengeteg angol, és más idegen nyelvű könyv megtalálható, de innen inkább a Tibor szeret válogatni, én szívesebben nyúlok a magyar nyelvű írásokért. Az anyanyelvemen olvasni nekem sokkal szórakoztatóbb mint angolul, mert a magyar egy szerteágazóbb, komplexebb, így a gondolataimat is hatványozottabban szabadjára tudom engedni. (már ahol engedik) A magyar nyelv csodálatos, és azt hogy mindent értek belőle az még csodálatosabb. Nem olcsók a könyvek, és ha nem akarunk rájuk pénzt költeni, elég csak egy könyvtár belépő kártya, mert szinte minden olvasmány fellelhető bennük. Budapestnek gyönyörű könyvtárai vannak, ahova egyébként is élvezet olykor-olykor betérni. Bővíteni viszont a saját könyvtárunkat, remekművekkel, a világirodalom kincseivel, oktató vagy más jellegű írásokkal, értékesebb darabokkal, vagy éppen csak a képek szépsége miatt, szerintem hasznos dolog. A könyv soha nem veszít értékéből. Sőt!
Sokat gondolkodtam hogy vegyek -e valamilyen elektromos könyv olvasót, de inkább maradtam a hagyományos könyv formája mellett. Kanadába sokat használtam az Apple Book-ot mert azáltal több, magyar nyelvű könyvhöz hozzáfértem, itt viszont megtudom venni kinyomtatott formában is, és hát legyünk őszinték, a papír könyvek olvasása azért egy teljesen más élvezetet nyújt.
Múlt hónapban pár nap alatt elolvastam Melissa Da Costa – Az ég minden kékje c. könyvét. Tudtam hogy nem lesz egy vidám könyv mivel egy Alzheimer kórban szenvedő fiatal utolsó 2 évét öleli fel, de egyrészt a bestseller szekcióban találtam, másrészt nekünk is van a családba egy nagynéni, aki ebben a betegségben szenved, szóval felkeltette az érdeklődésem. Az olvasmány magával ragadott, nehéz volt letenni. Sok életbölcsesség is belekeveredett, de a végén a morális csattanója is nagyon tetszett.. Ha jól emlékszem ebben a könyvben van egy idézet Konfuciusz-tól miszerint “ A legnagyobb utazó az, aki képes volt legalább egyszer körbejárni önmagát. “ Milyen igaz!
Pár héttel ezelőtt csak böngésztem a Libriben, ezen a héten már listával mentem.
Múlt hónapban megint hazalátogatott Náray Tamás. Őt többször említettem már az írásaimban mert nekem olyan személy, akire néha érdemes odafigyelni. Van amikor talán túl sok egyszerre, alkalmanként úgy érzem túl hivalkodó is, de hát van mire büszkének lennie. Szerintem bármennyire is jól érzi magát Spanyolországba, ott lehet a szíve mélyen a honvágy, ami egyre többet hazacsalogatja. Mondom ezt óvatosan mert nyílván ezt ő tudja a legjobban. Mindenesetre a könyvei egyenlőre magyar nyelven jelennek meg, egyre több kiadásban, de a festményeivel is gyakran feltűnik Magyarországon.
Kiváncsian vártam az új könyvét, a Szerintem- címűt. Előtte csak egy könyvet olvastam tőle, az Utolsó Reggel Párizsban, ami ugyan érdekes, olvasmányos volt, de aztán úgy özönlöttek a többi könyvei folyamatosan, hogy fonalamat vesztettem velük. Most viszont nagyon érdekelt hogy látja a világot, mit gondol sok mindenről, és hogy összegzi mindezt. Valóban levonta a saját tanulságait, az életről, a származásából, és mindenről lényegében ami körülvette eddigi élete folyamán. Csak úgy ontja a bölcsességeket. Hihetetlen mennyire kreatív, szinte felfoghatatlan, hogy hogy tud ilyen sok mindennel egyszerre foglalkozni, és hogy hogy van ennyi alkotóerő benne.
Időközben megvettem Márai Sándor Füves könyvét is, így most párhuzamosan a Náray- Márai-it együtt olvastam. Kemény falat volt mindegyik. Egyikből a másikba “menekültem”.
Bár évtizedek választják el Márai Sándor Füveskönyvét és Náray Tamás Szerintem kötetét, valahogy mégis ugyanarról beszélnek: az emberről, az életről, és arról, hogyan maradhatunk hűek önmagunkhoz a világ zajában.
Márai bölcsességei időtlenek, mintha egy letűnt kor eleganciáját és tisztaságát őrizné. Ő a klasszikus erkölcs, és a belső tartás írója, és minden mondata mögött ott van a hit. Úgy gondolja, hogy az emberi lélek mélyén rend van, csak fel kell ismerni. Kicsit irónikus, vagy talán nem is kicsit, hogy azért mindezek mellett mégis öngyilkos lett.
Náray ezzel szemben a mai ember nyelvén szól. Közvetlenebb, személyesebb, néha provokatív, de ugyanolyan őszinte. Ő a tapasztalataiból, a sebekből és a felismerésekből vonja le a tanulságokat, csak a világ, amelyről beszél, már zajosabb, gyorsabb, és felszínesebb.
A két könyv között még is sok a közös. Mindkettő az önazonosságról szól. Arról hogy ne sodródjunk, hogy merjünk egyedül lenni, gondolkodni, és nem félni attól hogy a véleményünk más. Szól az emberi tartásról, a belső békéről, (ha egyáltalán van ilyen) és az őszinte életvállalásról.
Ha a Füveskönyv a lélek klasszikus zenéje, akkor a Szerintem annak modern feldolgozása: más a hangszer de ugyanaz a dallam.
Egyik könyv sem egyszeri olvasmány, inkább olyan amelyet időről időre elővesz az ember, hogy emlékeztesse magát arra, mi a fontos igazán. Nem lehet őket gyorsan olvasni. Jó időnként megállni egy kicsit , és elgondolkodni a szövegen.
Mindenestre nagyon jó érzés a legtöbb mindennel őszintén azonosulni, néha úgy éreztem mintha az én gondolataimat fogalmaznák meg, csak sokkal szebben, tisztábban, őszintébben. Ezek a könyvek megtanítanak arra hogy érdemes méltósággal élni, és hogy a fájdalomban is lehet érték, és a csendben is lehet válasz. Nagyon ajánlom mindenkinek.
Azért bízom benne hogy a következő olvasmányom, Woody Allen önéletrajzi könyve, egy kicsit szórakoztatób lesz.
Maradjon meg ez a szösszenet a könyveké, s bár sok minden történik, velünk, körülöttünk, ezt majd egy másik blog oldalon folytatom.
Zárom soraim megint egy idézettel:
„Az olvasás segít élni. Átélni és túlélni is.”
(Vekerdy Tamás)
