Ezen a héten, máig bezárólag Internacional Contemporary Art Fair van, az új MTK Sport Parkba. Igényes a helyszín, jó a szervezés. Összehasonlítva a kanadai művészeti kiállításokkal, itt nagyobb az érdeklődés, úgy a vevők, gyűjtők körében, mint akik csak egy kikapcsolódásra, nézelődésre jöttek el.
Én is ott voltam, és tágra nyílt szemekkel kerestem mihez is tudnék kapcsolódni, de a legtöbb minden első látásra nem érintett meg igazán. Persze ilyenkor tudom hogy a bőség zavara rögtön rám telepszik, idő kell míg feldolgozom a látottakat.
Egyes alkotásoknál megpróbálom megérteni mit is akarnak üzenni, de sokszor hiába a cím, a magyarázat, a rájuk szánt idő, nem tudok társulni velük. Gyakran egy-egy mű előtt, csak értetlenséget, és a miért-ek halmazát érzem a fejembe. Néha úgy tűnik túl sok minden akar egyszerre művészet lenni, és a mennyiség elnyeli a valódi értékeket. Így a figyelem nem a műről szól, hanem a látszatról. Sokszor nem tudom, hogy az alkotás szól hozzám, vagy csak a figyelmem akarja. Vagy talán épp ez a művészet lényege , hogy megmutatja , mennyire vágyunk arra hogy értsünk valamit, ami talán sosem volt megfejtésre szánva? Véleményem szerint van ami őszinte kísérlet, és van ami inkább csak póz. De talán ez is része a kiállításnak: hogy a művészet világa ugyanannyira emberi , mint mi magunk vagyunk. Zavaros, kereső, tévedő.
Sokszor elgondolkodom: vajon a művészet akkor is érvényes ha nem talál utat hozzánk? Vagy épp az a dolga hogy kizökkentsen, mert végül is nem mindennek kell érthetőnek lennie? Néha az a feladata, hogy a megrökönyödés utján is, de bevésse magát az emlékezetünkbe? Talán a zavar az igazi párbeszéd kezdete, és a művészet direkt a zavaró elemekkel játszik? Nem tudom.
Mindenesetre számomra egy műalkotásnál a legfontosabb hogy a szemem rajta maradjon, hogy valamiért megmozgassa az elmémet, a lelkemet, és hogy legyen jelentése is. Kell hogy valami a kellemes, vagy éppen a megborzongató mivoltában megfogja a szemem. Olyan ez mint az ételnél a tálalás. Az első a kinézet, és csak utána következik a kóstolás. Nálam a képzőművészetben is így van . Odakell vonzza a tekintetem, hogy felkeltse az érdeklődésem iránta. Hogy legyen egy kapcsolódás. Ha ez nincs meg, „elmegyünk” egymás mellett.
Persze Tibor műalkotásaival elfogult vagyok, ezt nem is tagadom. Természetesen vannak kedvenc sorozatai, festmények, szobrok amik számomra nagy fontossággal bírnak, (azt csak én tudom milyen komoly diplomáciai munkát igényel hogy egyes művei nálunk maradjanak végleg. Borzasztó nehéz elengedni azt, amit az ember nem csak néz hanem érez is) és olyanok is amikre még nem vagyok befogadó. Munkáit látva sokszor nem csak művészt, hanem az embert is érzem mögöttük, aki a gondolatból formát, az érzésből színt teremt. Egy valami biztos, minden alkotásának van mondanivalója, üzenete. Ha olykor egy -egy képével, vagy installációjával olyan mélységeket feszeget amiben én nem mozgok komfortosan, egyszóval nem értem …. Nos akkor marad a mosoly. 😉
Végezetül itt egy pár kép a munkáiból amik a kiállításon láthatók.
