Szomorú hírrel kezdeném. Daisyke augusztusba átment a szívárványhídon…… addig amíg újra nem találkozunk.
Nyílván rengeteget tudnék róla írni, de nehezen találom még mindig a szavakat, és egyébként is aki ismer minket és ismerte őt is, tudja hogy milyen pótolhatatlan szerepet töltött be az életünkbe. 16 év olyan sok, és mégis olyan kevés arra hogy eltudjuk engedni. Már kiválasztottuk a születése után, szóval tudtuk hogy őt vesszük fel Torontótól 400 km-re. Emlékszem de kép, és videó is van róla, ahogy a többi kutyus közül leült mellém, és ott maradt. Mintha ő is kiválasztott volna minket. De ami a legmegdöbbentőbb volt hogy beült a bejárati ajtóval szembe, olyan jelzés értékűen, hogy – készen vagyok, vihettek haza-. Egy hangja nem volt a 4 órás úton, és rögtön beilleszkedett otthon. Közben eltelt 16, igencsak tartalmas év. Az utolsó hónapok nagyon megviseltek minket, és természetesen őt is, minden formában. Az ember persze ilyenkor mindent megtesz, bár tudtuk hogy nem sok van hátra, és hogy nem lehet egy öregedési folyamatot megállítani, de vártuk a jelet, a jelzést, a teljes lemondást. És ez nála nem jött könnyen. Aztán egyszer csak elkezdett a lakásba, a bejárati ajtó elé állni. Előszőr azt hittem csak véletlen, mert ilyet sose csinált előtte, de napról napra egyre gyakrabban megismételte. Kivittük a parkba, mindenhova de nem mutatott már semmi érdeklődést semmi iránt. Aztán elő jött bennem a felismerés, egy mélyről jővő belső érzés, hogy lehet hogy evvel jelez hogy kész elmenni.
Daisy az egész szívét nekünk adta, és mi a miénkbe fogjuk hordozni. Örökre velünk lesz.
Majdnem evvel egyidőben Alexék is elmentek Japánba. Ránk tört az üresség, és pár napig mint a zombik úgy járkáltunk a lakásba. Hirtelen nem tudtunk mit kezdeni se a szabadságunkkal, se az érzelmeinkkel. Nyílván összeszedi az ember a gondolatait, és edzi az agyát a változásra, amit már borítékolni lehetett sokkal a megtörténtek előtt, de azért a gyakorlatba, a valós időbe, nem megy ez olyan egyszerűen. Persze a gyerekek elmenetele jó érzésekkel is párosult mert tudja az ember hogy nem rosszba mennek, csak egy ígéretesebben jó lehetőségbe, egy másba, ahol szintén, mindenképpen sokat fognak fejlődni. Jó érzés hogy jól vannak, hamar beilleszkedtek, és olyan gyakran beszélünk hogy még nem tűnik nagynak a távolság sem. Szinte evvel egyidőben Fanni is megvette a repülőjegyet ide, a téli szünetre, úgyhogy vele karácsonyozunk. Már alig várjuk.
Szóval nagyjából most magunk maradtunk, talán előszőr a Tiborral, a közös életükbe, amikor csak egymáshoz kell alkalmazkodni. Nem titkolom, s bár még tanuljuk, szokjuk megélni, de iszonyú jó érzés. Az utóbbi négy évben nem voltunk sehol külföldön, s bár rengeteg látnivaló van Magyarországon is, azért a más kultúra, tájak, emberek, stb. már nagyon hiányozott. Sokat és rendszeresen utaztunk előtte. Nyilván ez a tény is már megalapoz egy olyan világlátást, és egy olyan érzelmi töltetet ad, amit a mindig csak egyhelyben, ugyanolyan impulzusokkal mozgó ember, nem tud kiteljesíteni. Anthony Bourdain mondta egyszer hogy -“ Az utazás nem jutalom a munkáért, hanem tanulás az élethez”- és ebben (is) teljesen igaza van. Aki nem utazik, nem tapasztal meg más világot, kultúrát, beszűkült látókörű marad.
Elkezdtünk tehát megint utazgatni, de jó volt haza jönni is. Nem volt az az érzület, mint Kanadába oly sokszor amikor Európából, vagy télen a melegebb helyekről hazamentünk….. hát hogy 🙁 maradtunk volna még. Egyrészt rájöttünk hogy a sok látni, megtapasztalnivalót fel is kell tudni dolgozni. 1-2 hét után, úgy hogy szinte minden nap, máshol , mással telt, majdnem hogy az ember nem emlékszik már, mi történt az első nap. Imádjuk a road trippeket amikor az ember a saját tempójában, a saját igényének megfelelően választja, hogy hova megy, és nem kell senkihez alkalmazkodni. Sose szerettük például a repülő utakat, de hát Észak-Amerikából ha kiakartunk mozdulni, kénytelen volt az ember a légitársaságokat is igénybe venni. Itt azért Európában ez nem annyira igaz, ha csak az idő nem sürget, minden szeglete bejárható kocsival is. Avval a tudattal, hogy itt ilyen közel van minden, hiszen pár óra alatt már egy más országba találjuk magunkat, határok nélkül, könnyen jön a felismerés, hogy ez amit más országokba megélünk, a miénk is tud lenni. Hogy nem kell ahhoz Trianon visszaállítása hogy otthonosan érezzük magunkat mondjuk az Alpokba. Nekünk ez legalábbis magától jött.
Itt jut eszembe hogy rákattantunk egy fiatal, immár házaspár video blogjára. Véletlenül jött ki a youtubon, előtte nem is hallottam róluk. https://www.youtube.com/@balugasztro. Balugasztro a nevük , feltétlen nézzetek rá ha még nem ismeritek őket. Két fiatal, szimpatikus, értelmes, kalandra vágyó fiatalról szól, akik egy évig a világ országait járták. A videok szórakoztatóak, tanulságosak, és fejlesztőek, minket szinte odaragasztottak a képernyő elé. Nagyon kiváncsi vagyok hogy, és milyen mederben fog az életük folytatódni, és hogy tudják- e vinni ezt a dinamikát tovább. Drukkolok nekik.
Múltkor a rádióba hallottuk hogy elérte Európa partjait a kanadai erdőtüzek légszennyezése. Mondta a Fanni is, de az Alexék is amikor júliusba ott voltak, hogy főleg Torontó belvárosába, iszonyú rossz a levegő, nagy a szmog. Persze itt Európában is, idén pl. Spanyolországba pusztítottak az erdőtüzek, és hát itt ugyan nem volt, de azért itt is nagy a szárazság. Legjobban mi most mértük le amikor hazajöttünk Ausztriából ahol a hegyek miatt, a kis microklimák következtében, sok a csapadék, és így a természet még csodásabb, üde zöld gyep, egészséges örökzöldek, életerős fák, virágok tömkelege várt mindenhol. Az elsivatagodás iszonyú nagy probléma már most is, és úgy néz ki, hogy egyre melegebbek lesznek a nyarak. Apad a Balaton, a Velencei tó vize, mert nagyobb a víz párolgása, mint az utánpótlás.
Szóval szárazság van, így a Sziget fesztivál idén is porzott. Mondjuk nem is csodálom ekkora embertömeg után, na meg 30 fok fellett volt megint minden nap. Egyszer én is kimentem és nagyon élveztem a sokféle, nagyon jó zenét, a társaságot, a hangulatot, és azt látni hogy lehet intelligensen is szórakozni. Rengetegen voltak, de egy részeggel, vagy drogossal nem futottam szembe… és ez nagyon jó érzéssel töltött el. Szuper volt a szervezés, az akusztika, és ugyan nem vagyok szakember, így csak ámulattal konstatáltam, hogy azok az óriás színpadok amiknél iszonyú hangosan szól a különféle zene, és nincsenek messze egymástól, még sincs áthallás egyikből a másikba. Minden évben próbálja egy -két kritikus lehúzni a Sziget fesztivált, de szerintem nem érdemes rájuk hallgatni, ki kell menni és megtapasztalni hogy igenis nagyon szórakoztató, színvonalas.
Egyre többet beszélnek arról, hogy Budapesten, de talán országszerte is, sokkal több az étterem, étkezde, mint amire szükség lenne. Hát nem tudom, de mégis mind tele van. Szerintem lehet hogy a nagy inflációnak, vagy csak a „mégis megtelik”-nek köszönhetően, de egyes helyeken viszont romlott a minőség. Mi legalábbis úgy vettük észre. Persze nem járunk Michelin csillagos, felhájpolt éttermekbe, arról nem tudok kritikát írni, de már voltunk jó pár nevesebb, és kevésbé az, étterembe. Keressük azokat akik mindig hozzák a színvonalat, ahol sose tud csalódni az ember. Nekünk ilyen, a Két Szerecsen, a Good Burger,( de csak a Kecskeméti utcai ), és a Rosenstein étterem. És képzeljétek el, tök véletlen, utólag tudtam meg hogy az első kettő résztulajdonosa és alapítója ugyan az személy. Micsoda véletlen,….. vagy nem.
Itt az Ősz, legalábbis ha kinézek az ablakon akkor azt sugallja. Évék óta a gesztenyefáknak már augusztusban elkezdenek megégni, felpöndörödnek a leveleik ( azt mondják valami betegség támadta meg őket) és szeptember végére tiszta barna az egész lombkorona, na ami még fent van a fán. Várom az őszt, s erről már írtam sokszor hogy itt imádom ezt a kellemes elosztású négy évszakot. Télen biztos hogy megyünk a hegyekbe egy kis hó terápiára, de hát az még odébb van. Olyan jó érzés hogy nem kell ahhoz síelni vagy snowboard-ozni hogy az ember Hüttéket látogasson, hegyekbe túrázzon, csúcsokat érintsen. Ezek az itteni ” távolságok” mindig olyan fenomenális jó érzéssel töltenek el. Gondolkodtunk hogy esetleg lecseréljük az autot mert már négy éves, de abban a modellben ami tetszik még nincs hibrid, ahhoz viszont ragaszkodunk. Teljesen elekromos nem kéne mert akinek nincs háza és nem tudja otthon tölteni szerintem még sokszor macerás töltő állomást keresni. Nem látom úgy hogy itt elég lenne. Imádjuk egyébként a kocsinkat, nekünk kettőnknek, a városi élethez, vagy akár csak road tripp-re teljesen ideális. Négy és fél litert fogyaszt. 🙂 Kis kocsihoz képest úgy megy, hogy soha nem érezzük hogy gyenge lenne a motor, és annyira jól fekszi az utat, hogy talán csak az én BMW-m közelítette ezt meg. Egyetlenegy hibája van hogy nehéz belőle kiszállni. Széles a küszöb, és mi mindig a SUV autókat szoktuk meg, ez meg alacsonyabb. Szóval erre a problémára a következő autónknál odakell figyelni.
Júliusi posztomba írtam, hogy a saját véremből kicentrifugázott anyagot fecskendeztek a csigolyáimhoz, és várni kellett legalább 3 hónapot míg a javulás el nem kezdődik, és ha jól emlékszem 7 hónap mire a teljes hatását kifejti. Bár próbáltam pozitívan hozzáállni (azért is vágtam bele), de néha szkeptikus voltam. Miért pont három hónap……..miért nem használ mindenkinek …… stb. ? Jöttek a kérdések. Tegnap volt ennek három hónapja, és képzeljétek vagy 2-3 hete folyamatosan érzem a javulást. Hihetetlen , de úgy néz ki működik. Sokkal többet tudok fájdalom nélkül talpon maradni, több az energiám, lényegesen csökkent a kálváriám. Hát majd meglátjuk hogyan tovább, meddig hat, mikor kell esetleg a következőn gondolkodni.
Még teljes egészében ugyan nem sikerült megbarátkozni a 60 feletti éveimmel, de az biztos hogy sokkal szabadabbnak érzem magam, mint bármikor az életem során voltam. Az persze hab lenne a tortán ha evvel egy időben a testi nyavalyáimtól is megszabadulnék. Valamelyik híres színész azt mondta hogy a hatvan az maga a mennyország , mert van a gyerekkor, aztán a felnőtt megfelelés, munka, család, felelősségek, de hatvanon felül jön a szabadság. Végre azok lehetünk akik vagyunk, és nem aminek a társadalom vagy a család akarja, vagy ahogy mi gondoltuk korábban hogy lenni kellene. Eljön egy szellemi-lelki szabadság. És evvel bizonyos fokig egyet tudok érteni.
Mind mindig, ebben az élet fejezetben is szerintem a legfontosabb a család, a gyerekeink, a szeretteink, akik körülvesznek, akiket mi választunk. Élvezem nagyon ahogy felnőttek a gyerekek, mert ugyan megvan egyfajta aggodalom, de egy teljesen más , lazább kontextusban. Jó velük mint felnőttekkel beszélni, eszméket cserélni, tanulni tőlük is, és nem kell lelépni szinteket ahhoz hogy kommunikálni tudjunk velük. Egyébként nekem ez volt a legnehezebb a fiatalkori anyaságba. Az hogy az ember az ideje nagy részében egy olyan szerepbe volt belekényszerítve, ami nem az ő szellemi szintjén volt, annak érdekében hogy a gyerekei megértsék. Egy kétévessel nem tudsz úgy beszélni mint egy tinédzserrel, és egy tinédzserrel sem úgy mint ha önálló felnőtt lenne. Örülünk hogy két gyerekünk van, és hogy megadtuk nekik az egyik legfontosabbat hogy testvérek lehetnek. Tibor és én is egyke ( nekem ugyan van két féltestvérem de sosem nevelkedtem velük, így érdemi szerepet nem igen töltöttek be az életembe ) és mind a ketten szerettünk volna testvért. Sokan mondják, és ugyan én nem fogalmaznám meg ilyen durván, de jó érzés ha az ember minimum reprodukálja magát. Még ebben a kissé felfordult világban is.
Jó ha folytatódik a család, de legfontosabb, hogy tudatosan, tanulva a rossz szokásokból, habitusokból, váltani tudjunk. A felismerés a kulcs, hogy akár generációkon keresztül mi volt az a kellemetlen dinamika, ami szinte mint egy átok mindig ott ült a család nyakán. Ilyenek például a sorozatos válások, az alkoholista párkapcsolatok, a depressziós, állandó elégedetlen magatartások, és még hosszan sorolhatnám ( a mi családunkban és gondolom evvel nem vagyunk egyedül, még halmozottan is előfordultak némelyek). Ha egy családba nemzedékeken keresztül ismétlődnek a kellemetlen, rosszul választott viselkedésmódok, azok bizony mélyen befolyásolják a családtagok gondolkodását, érzelmi reakcióit, magatartását. Sokszor észre sem vesszük hogy ugyanazokat a hibás mintákat adjuk tovább, mint amitől mi is szenvedtünk, és amíg nem változtatunk rajta szinte láthatatlanul minket is irányítanak. A túlzott kritikák, a konfliktus kerülés, a szégyenérzet, a dicséret hiánya, hatalmas érzelmi terhet jelentenek. Anyósom például azt tanította egész gyerekkorába a Tibornak hogy olyan szó hogy “ nem “ nem létezik. Aztán felnőttként ébredünk rá arra hogy milyen fontos szerepe van az életünkben annak, hogy nemet tudjunk mondani bizonyos helyzetekben. Amikor felismerjük a káros családi örökséget, ha megszakítjuk a rossz mintát, akkor nem csak magunkat szabadítjuk fel, hanem akkor leszünk képesek igazán tudatos döntéseket hozni, megváltoztatni a saját értékrendünket, amivel aztán egy szabadabb, egészségesebb, és szeretetteljesebb környezetet tudunk biztosítani a gyerekeinknek is. Remélhetőleg ez a változás nem csak az életünkben, hanem a teljes családfán is érzékelhető lesz hosszú távon. Elegem van az alkoholista, párját állandóan kereső de nem találó, többször elvált, boldogtalan, gyerekeit megtagadó történetekből. Ki szeretném irtani ennek még a csíráját is.
Így aztán van, hogy néha rosszat álmodunk. Előjön egy-egy kellemetlen emlék, néha még az álmok kiismerhetetlen mivoltának köszönhetően, meg is spékelve evvel -avval. :). És Tibor mondta bölcsen egy reggel hogy “ onnan tudod hogy rosszat álmodtál hogy inkább a felébredést választod “.
Na de hál Isten ez ritkán jön. Most a nyugodt, tartalmas mély alvást tanulgatjuk, illetve azt ,hogy hogyan lehet ezt elérni. Mióta Daisy nincs egyszerűen szenvedünk az álmatlanságtól. Az utolsó majdnem egy évben teljesen meglett zavarva az alvási ritmusunk, és egyenlőre nem tudunk visszaállni. Éjjel járkálunk mint zsidóban a fájdalom. Persze amikor egész nap sétáltunk, hegyeket másztunk, terheltük az agyunkat, testünket, úgy döltünk az ágyba este mint egy krumpliszsák, de hát ezt a fajta kellemes kimerülést nem tudja az ember minden nap biztosítani magának. Most arra a következtetésre jutottam hogy a reggeli városligeti edzést estére kéne tenni…hátha. Nem enni hat után, ami más okból is jó lenne, és olvasni, olvasni ( könyveket ) aminek most tényleg eljött az ideje, és a lehetősége. Megkell találni az egészséges balanszot a mi 60-as éveinkre is. Próbálgatjuk.
Hát az augusztusi írásomat kihagytam, és ez most ennyire sikeredett, de felteszem mert mindjárt a szeptembernek is vége. Kezdődnek a sárgás fényű, kellemes, hangulatos, levélrugdosós őszi napok. A kedvenceim.
