Szülőhazánk elhagyása és a visszatérés között nem sok különbség van. Inkább csak annyi hogy hazatérni sokszor nagyobb bátorság mint kimenni, mert ezt a döntést jobban emóció vezeti és nem a ráció.
Ha hosszabb időt élünk külföldön, mint pl.mi, olyan mintha kétszer emigrálnánk. 30 év alatt rengeteg minden megváltozott, fejlődött, átalakult, és így egy teljesen más országba jöttünk vissza mint amit itt hagytunk. Mondjuk ezért is vagyunk most itthon. Olyan pozitív változást hozott a rendszerváltás ami mágnesként vonzott, nem csak minket hanem nagyon sok mást is. A magyar mindig befogadó nép volt, jó példa erre hogy egyre több holland, német költözött Magyarországra az elmúlt években, és sok olyan más külföldi is akik soha nem éltek Magyarországon előtte.
Tegnap este újból Visszidens találkozón voltunk. A Visszidens fogalmáról még kint Torontóba a Paraméter klubba hallottam, ahol BedeFazekas Zsolt vendégül látta Gyuricza Pétert és Gyuricza Gábort, (milyen érdekes de csak névrokonok) a Visszidensek című könyvek bemutatója alkalmából. Ezekben a könyvekben olyan emberek életútját tárták fel akik a világ minden tájára emigráltak és hosszú idő után hazatelepedtek. Ahogy Budapestre érkeztünk rögtön éreztem hogy elsősorban olyan társaságra vágyom, akik hasonló szituáción mentek keresztül mint mi, és ezáltal egy olyan kollektív megtapasztalásunk van amit csak azok tudnak összegyűjteni akik kivándoroltak és hazatelepültek. Tudtam hogy létezik egy társasági összejövetel itt Budapesten, ahol ilyen ” visszidens” emberek és családtagjaik rendszeresen találkoznak, így Gábort már az ittlétünk első hetei valamelyikében felhívtam, és szívélyesen meginvitált minket ebbe a közösségbe. Dr.Kraft Péter és családja jóvoltából minden hónap valamelyik péntekén a Kodály Köröndnél , Péter irodájába találkozunk. Itt az emberek közvetlenek, (kortól függetlenül mindannyian tegeződünk) segítőkészek, szórakoztatóak, különböző területeken, munkáik lévén tapasztalt, nagyon sokan kimagasló, közismert személyiségek. Nem csak kellemes a társaságuk, hanem egy olyan környezetet teremtenek ahol mindig egy kicsit tanulunk, fejlődünk is valamiben, tágítjuk az érdeklődésünket, és nem utolsó sorban az ember, álltaluk, rögtön bekerült egy kapcsolati hálózatba is. Tegnap több mint ötvenen voltunk de nem ritka a száz feletti létszám sem.
Ezeken a találkozókon a házigazdák mindenre kiterjedő, grandiózus vendégszeretetét élvezzük és minden alkalommal van meghívott vendég/vendégek akik a találkozó elején előadást tartanak. Tegnap Prof. Dr. Vizi E. Szilveszter Széchenyi -díjas magyar orvos az MTA tagja és Dr. Szili Katalin, jogász, humánökológus volt a vendég. Nagy nevek, érdekes témák, beszámolók.Tegnap Dr. Szili Katalin mesélte hogy nemrég egy Kanadából hazatelepült egész családdal ( szülök, gyerekek, unokák) találkozott akik elmondták hogy a konténer szállító vállalat megkérdezte őket hogy mi történik most Magyarországon, mert annyian jönnek vissza Kanadából hogy nem bírják már konténerekkel. 🙂
Nagyon sokan jövünk haza az anyaországba mostanában. Vannak viszont olyanok is akik félnek megtenni ezt a lépést mert úgy gondolják hogy az itteni emberek ezt az ő kudarcuknak fogják fel. Hiusági kérdést csinálnak belőle. A magyar emberek egy rétege manapság már rengeteget utazik, avval hogy megnyílt Európa , nem ritka hogy akar egy hétvégére átugranak Párizsba, Rómába vagy a Alpok valamelyik régiójába. Valamilyen szinten átfogóbb tapasztalatuk van sokaknak a világról mert olcsóbb eljutni bárhová mint Kanadából, ahol sokszor az adja az utazásuk teljes repertoárját hogy évente két -három hétre lemennek valamelyik Karib-szigeti országba, Mexikóba, vagy egy -egy hajó útra. Itt senki nem esik már hanyatt attól hogy valaki más országból jött. Aztán sokan egyszerűen anyagi helyzetük miatt képtelenek a változásra , mert legyünk őszinték a legtöbb ember életébe nem fér bele hogy kétszer is nulláról kezdje. Ha kint külföldön nincs semmi amit nagyobb értéké tehet( és sok esetben ez dominál) vagy itt nem vár komoly, jól fizető munkahely, akkor elég nehéz egy újrakezdésre erőt gyűjteni. Én úgy látom legtöbbünk életünk során mindig tesz egy kört. Ki előbb, ki utóbb de ezt a kört megteszi és bezárja. Az én esetem is egy ilyen példa. Nálunk a férjem volt a mozgatórugója az emigrálásunknak. Én nagyon nem akartam elhagyni Magyarországot, de beláttam hogy bármennyire is imádtam a munkám, mind a ketten rengeteget dolgozva egy másfél éves kisgyerekkel , segítség nélkül nem jutunk előre. Ahogy kiértünk pár hónapra rá férjemnél már előjött a honvágy. Művészként kapott egy kultúr sokkot. Én meg egyre jobban megszerettem az új hazát. 31 év alatt ha jól számolom 5 alkalommal voltam itthon, és volt olyan idő hogy 15 évig nem jöttem haza egyáltalán mert minden egyes hazajövetelnél fáradtabban mentem vissza mint ahogy eljöttem. A közvetlen rokonok még nagy számban éltek és elkövettük azt a hibát hogy velük töltöttük a legtöbb időt, nem nézegettünk, tapasztaltunk meg nagyon mást az országból. Nem a mi független élményeinkkel gazdagítottuk magunkat, éltük meg milyen az élet itthon, hanem abba a két -három hétbe inkább a szülök életvitelébe kényszerítettük bele magunkat ami nem mindig volt pozitív impacttal ránk nézve. Egyszer ugyan a nagyszülőkre hagyva a gyerekeket elmentünk egy nyugat európai körútra, de onnan is előbb hazakellett jönni mert az egyik dédszülő váratlanul meghalt. Ezért is közöltük most minden egyes még meglévő szülővel , rokonnal hogy ezúton teljesen különálló életet szeretnénk élni , amiben tudunk, kell, segítünk, de nem miattuk jöttünk haza, nem kívánunk részt venni feltétlen a mindennapjaikban. (Aztán úgy hozta az élet hogy a betegségek, elidősödés miatt ha nem is minden nap de a szerves részei lettek ismét az életünknek. )Soha nem volt honvágyam, imádtam Kanadát, el nem tudtam képzelni hogy egyszer még itthon kötök ki. A férjem sokkal gyakrabban járt haza, és 2010-től már állandóan mondta hogy egész más minden mint régen. Az emberek mentalitása rengeteget változott, az ország csodaszép lett, az időjárás kellemes, pezseg az élet, mindent lehet kapni sőt a választék talán még nagyobb is mint kint Kanadába, többségébe jólétbe élnek az emberek, hogy a szülőhazánk egy olyan ország lett, amiben büszkének érezhetjük magunkat. Soha nem erőltette a hazajövetelt mert ismert, és tudta hogy ha nyomás alatt vagyok, biztos nem tud meggyőzni. 2019-ben 15 év után úgy jöttem haza hogy utazásunk napján egy ideggyulladás miatt az első három napot sürgősségi orvosi kezelés alatt töltöttem. A sors érdekes. Talán megkellett tapasztaljam azt a empátiás magyar egészségügyet( direkt nem írok most még számtalan pozitív jelzőt a magyar egészségügyről mert ezt majd még később bővebben kiszeretném fejteni) is hogy más dolgok pozitív átélésével együtt, megváltozzon a véleményem és az észrevételem Magyarországot illetően. Persze az ember agya rendkívüli. Mindig azt látjuk meg amit szívünk, a tudatalattink legmélyén szeretnénk. Mert úgy gondolom azt hogy én hogy éltem meg akkor a dolgokat, az is közre játszott hogy akkor már egyre inkább üresnek éreztem a kint töltött éveket. Számunkra lapos, eseménytelen, fűszerezetlen volt a napok többsége Kanadába. Hiányzott az anyanyelvem, a kultúra, a stimulálás. Valószínű hogy ennek is köszönhetem hogy ma itthon vagyok. Egyszerűen hazacsalt az anyaföld. Biztos vagyok azonban abban hogy aki mindezt nem érzi, ha valaki csak bármilyen kényszerűségből , mások csábítására jön haza az nem fog hasonló képpen érezni. Az a rosszakat látja meg előszőr, az nem találja meg a nyugalmát az” új” hazában”. Nem mindenkinek való a hazatelepülés. Ahhoz az kell hogy megbillenjen a mérleg , hogy büszkébben menjen innen haza mint ahogy eljött Kanadából vagy más országból. Élesen látni kell a jövőképet. Biztos vagyok benne hogy nagyon sokan vannak akik külhonba élik meg magyarságuk kiteljesedését, akik olyan szerepeket töltenek be a diaszpóra életében és kultúrájuk, identitásuk megtartásában, hogy jobban magyarnak érzik magukat mint itthon éreznék. Vannak akiket a család , gyerekek kintléte köt oda ahol vannak, és szóba se jön náluk hogy távol legyenek egymástól. MIndenki más családmodellben él, mások az igények , elvárások, és mindenki másképp érzi hogy jól cselekszik. Minden nagyon szubjektív, nincs semmire egy általános képlet, főleg arra nincs hogy hol éljünk, hol érezzük jól magunkat. Én most úgy érzem hogy volt két nagyon fontos, jó lépés az életünkben. Az egyik hogy kimentünk Kanadába, a másik hogy most ismét itt élünk Magyarországon. Pozitív életszemlélettel nézek az élet elé és drukkolok azért hogy semmi ne kényszerítsen arra hogy ezt ne így érezzem. Nagyon sokan a kétlaki életet próbálják, de ez rendszerint már csak a nyugdíjas éveknél jön létre mivel addig a legtöbb embernek dolgoznia kell valamit. Ha mind a két országba próbálsz élni, hiába csak az egyik országba van munkaviszonyod, hivatalosan akkor is globális adót kell fizetni. Mi sem akartuk elhinni, de jogilag ez a szabály, adózni kell mind a két országba. Kanadába csak úgy jár a teljes nyugdíj ha fél évet minimum ott tartozódsz, viszont annyi időt mi már nem szeretnénk ott tölteni, így azért a pár hétért viszont nem érdemes ott fenntartani bármit is saját magunk számára. A gyerekek is jobban örülnek ha ők jönnek errefelé , és itt élvezzük az együttlétet.
Hogy mit hoz az élet nem tudom. Remélem lesz velünk olyan kegyes hogy úgy tudjuk meghozni a következő döntéseinket hogy nem leszünk nyomás alatt, hanem kényelmesen, körültekintően, harmóniában a testünkkel, lelkünkkel, és a környezetünkkel tudjuk élni a hátralévő éveinket.
