Georgia Bitay

Elmaradt a januári beszámolóm és  most is már febr. végét irjuk. Voltak lábjegyzeteim, de valahogy  nem jutottam el odaáig hogy összeterelgessem  a gondolataim, vagy aktualitásukat vesztették a dolgok. Én is sokszor sok mindent  máskép tapasztalok meg az idő elteltével, és bizonyos dolgokba megváltozik a véleményem. Nyilván több behatás, több megtapasztalás útján hitelesebb képet tudunk adni azokról a   dolgokról amik a mindennapjainkban megtörténnek. Lassan két éve  hogy itthon vagyunk és  csak most kezd kialakulni egyfajta otthonosság érzése, nem csak az otthonunkba hanem a mindennapjainkba, a viselkedési formákba, az üzletekben stb. Például megtaláltam a szuper fűszeresemet ahol elájultam a választéktól. Még Kanadához képest is óriási, pedig ahol ugye a soknemzetűség miatt több fajta élelmiszert hoznak be mint amire mondjuk egy átlag kanadai születésűnek igénye lenne. De ez a bolt visz mindent. Még friss vörösáfonyát is kaptam, naan- paratha kenyereket ami az indiai, mediterán konyhához nélkülözhetetlen, és olyan szójaszószt is,  ami egész más dimenzióba  viszi a kínai  főztjeimet mint eddig. Curryből van vagy 25 fajta. Sose szerettem a mall-okat a nagy áruházakat, mert a bőség zavara mindig  szédített. Viszont most   megtaláltam azt ahol kisebb üzletek vannak, tele igényes, nyugateurópai termékekkel, s talán mert nincsenek gagyi üzletek a vásárlók száma  is kevesebb,  a hangulat is sokkal emberközelibb, kellemesebb. Kerülünk bizonyos kerületeket  és tudjuk hogy mikor, milyen formában lehet kiállni az igazunkért. Tudjuk mit kerüljünk, és mi az,  és hol, amivel kellemesen feltöltődünk. És tanulunk, egyfolytában tanulunk a helyzetekből. 

Azt mondják új év, új élet. Mondjuk én már  fiatal korom óta nem hiszek az új évi fogadalmakban, kívánságokban, de azért az megfogalmazódott bennem  az  éjféli koccintásnál hogy nem volt rossz a tavalyi év sem. Nem volt könnyű, nem volt egyszerű, de legalább haladtunk. Nyugodtabb évet persze kívánok, az sosem árt, na meg egészséget mert az a legfontosabb. Végre kimondhatom hogy itthon vagyok. Nincs nagyobb kaland, mint hazaérkezni, hazatalálni –  beteljesíteni-  és fölfedezni azt, ami a miénk. Megtettük. És nincs gyengébb és „jogosabb” birtoklás se, mint szeretnünk azt, akit szeretünk és aki szeret minket. Míg mindig nem értem magam útól,  az elmúlt évek  nehézségei, megpróbáltatásai azért rányomták a bélyegüket  az életemre. Ilyenkor amikor egyébként is gyorsultabb ütembe  öregedünk úgy éreztem  hogy  zuhanórepülésbe kerültem a korommal. Főleg testileg és ebből  az örvényből próbálok most  kievickélni. Sosem tagadtam a koromat , de  mindig  jó érzés volt hogy  fiatalosabban  éltem át  az éveket mint ahány éves  voltam. Ez azért most nem így van. És igen, őszintén várom a fordulatot, mikor azt mondhatom hogy  testem -lelkem egyensúlyban van. Valahol olvastam hogy  aki valóban tud várni, abban megszületik az a mélységes türelem, amely szépségében és jelentésében semmivel se kevesebb annál, amire vár.

Európán belül  állítólag  itt Magyarországon a legnagyobb az infláció jelenleg.  Két- háromszoros.  Azt mondják azért is van mert a kormány  ársapkákat tett  bizonyos dolgokra, mint benzin, alapvető élelmiszerek. Viszont hát milyen a magyar!?  Az üzletek nem fognak rosszabbul járni,  így viszont a veszteségüket   rárakták más cikkekre, így minden drága. Valami az biztos hogy nem jó  az elméletben mert akármennyire is  mutogatnak a nyugat-európai országokra hogy ott mennyire nagy bajban vannak, azért   ott még mindig jobban élnek mint itt.  Ársapkák nélkül is. Vannak üzletek amikbe a  dolgozók elmondásai szerint  mindennapos  árazások vannak, ami azt jelenti hogy naponta  pozitív -negativ irányban  tud változni  a legtöbb árucikk ára. Ajánlják  hogy  online kell megnézni és ellenőrizni hogy az embert ne érje  váratlanul. Viszont ahogy elnézem és  hallom a gyerekeinktől  Kanadába is  rettenetesen felmentek az árak. Akartam egy pár dolgot hozatni a gyerekekkel a Costcoból de amikor megláttam a megváltozott árakat  akkor rájöttem jobban járok ha  itt veszem meg. Mostanában meglepődve nézem a havi  grocery kiadásunkat , ugyanakkor  elégedettséggel tölt el, ( amire egyébként mindig utalok ) hogy  mennyi  ingyenes dolog van amit az ember élvezni tud és  Kanadába nem hogy nem volt ingyenes, de még  elérhető sem.  Jó példája ennek a gyógyfürdők  és szolgáltatásaik. Mi tavaly  vettünk évi 5000 ft-ért  un. Zsigmond Kártyát amivel  féláron lehet bejutni a legjobb  gyógyfürdőkbe vagy termálfürdőkbe. Járunk is. Jó tudni azonban, hogy nem minden termálvíz számít gyógyvíznek, viszont a gyógyvizek között számos akad, ami termálvíz is egyben. Múltkor a háziorvosom hívta fel a figyelmet arra hogy ha elmegyek egy  államilag fizetett reumatológushoz  akkor az  tud nekem  beutalót adni mondjuk a Széchenyi fürdőbe ahova járunk, ingyenes , a Tb által támogatott  komplex  fürdőgyógyászati  ellátásra, ami  egyénre szabott, összetett kezelést nyújtó szolgáltatás, amely ilyen  kezelésekre terjed ki mint pl. : gyógyvizes gyógymedence fürdő, gyógyvizes kádfürdő, iszappakolás, súlyfürdő, szénsavas fürdő, orvosi gyógymaszázs, víz alatti vízsugármasszázs, víz alatti csoportos gyógytorna, egyéni vagy csoportos szárazföldi gyógytorna és fizikoterápia. És ezek a dolgok, szolgáltatások, elérhetőségek, olyan de olyan jól esnek. Eszembejut mikor Kanadába kérdeztem  az orvosokat hogy a  gerinc problémáim meggyógyítására mik az alternatívák? Nemadtak. Csak  hazafelé hessegedtek, tudván hogy magyar is vagyok és hogy itt rengeteg a gyógyvíz, kiterjedtebbek a gyógyászati , komplex  kezelések. Ott a gyógytorna volt ( 40-60$ / óra ) vagy a gyógyszer. Annyiszor sírva jöttem ki egy -egy megbeszélésről  mert éreztem azt a mérhetetlen  empátia szegénységet. Egyszerűen nem akartam elhinni hogy nincs valami megoldás ami javítana a helyzetemen.

Lelket melengető , jó érzés,  amikor emberek, családok akik kint éltek  külföldön több évtizedig, és   hazajöttek, elégedettek, jól érzik magukat. A másodikon is lakik egy ilyen család.  Ádámék  pár éve vannak itthon 17 év  Svájci tartozkódás után. Megvettek egy 300 nm es lakást még évekkel ezelőtt és most  felújították . Pár napja itthon született a harmadik  gyerekük  és miközben  boldogan mutatta a képet róla a lépcsőházba , arra is kitért  hogy mennyire boldogok az  itthoni életben. Jó ilyet hallani. Vannak megoldandó dolgok a  házzal kapcsolatosan és most hogy  vagyunk négyen öten- akiknek tulajdonosként  a legnagyobb beleszólásuk van a dolgok alakulásában , remélhetőleg  meg is lesznek csinálva  előbb utóbb. Remélem nem utóbb mert a házkezelőség iszonyú lassan intéz mindent. Több mint egy éve várunk arra hogy megkapjunk egy végleges összeget  arra hogy a  járdát megcsinálják és hogy legyen egy állandó kertésze a háznak. A ház műemlék épület. Itt élt  Tolnai Klári, és itt forgatták pl. A Mephisto-t is. Csodálatosak ezek a régi villák hogy mindegyiknek megvan a történelme, a külön kis története, érdekes sorsokkal, emberekkel, családokkal. Külön kis idegenvezetői  tour-ok  is vannak  a környék villáiról, híres épületeiről, mikor épültek, milyen stílusban és milyen remekművek vannak  kívül-belül rajtuk. Imádom ahogy van  történelme mindennek.  Hogy kilépek az ajtón és millió néznivaló van akár csak abban a 300 m-es körzetben is amíg mondjuk elérek a kis földalattiig. Kb. 1-2  km  az embernek a mindennapi élettere. Ez a rádiusz amit a leginkább  használunk a  mindennapokhoz, amikor  boltba megyünk, sétálunk, vagy  a megszeretett  szolgáltató helyek ahova  eljárunk. Mi is jövünk -megyünk  természetesen másfelé is, de a séták többsége nagyjából ebben a  megszokott körben történik. Ezért is a legfontosabb a lokáció. Mert egy lokációval, egy lakás, ház mellé,  egy életminőséget is  megvásárolsz.  Öröm  hogy nem  kell kocsiba ülni  vagy 2 km-t menni ahhoz hogy egy boltba eljussak. Kanadába  mindenhová kocsi kellett.  Tibor műterme 25 km-re volt a házunktól és az még nem is tűnt messzinek. Most visszagondolok  hogy  ahol éltünk  abban a két km-es körzetben mi volt!?  Szép volt a tó, a kis mini természet amit meghagytak még az egyformán épített, borzasztó hangulattal megáldott, fantázia nélküli   lakóépületek mellett. Ennyi.  Mindig ide lyukadok ki hogy Kanadába a természet szép, az átlag  architektúra nagy általánosságban  lehangoló, persze ha kevés is, de vannak kivételek. Sajnos nem annyi  hogy megváltoztatná egy- egy  város, település arcképét. A ronda angolszász  építkezés  rátette mindenre a bélyegét.

Az emberek többségét  és így engem is  nagyon megráznak a  katasztrófák, nyilván az emberhez közelibbek  talán egy kicsit erősebben. Itt van most ez a Török-Szíriai  földrengés. Több tízezer áldozat, iszonyú pusztítás, emberi sorsok  százezrével változtak meg. Gyökeresen. Itt van tőlünk  nem  messze a török nagykövetség, s látjuk hogy naponta kamionokkal hordják a emberek által adományozott dolgokat. Pokróc, pelenka, tápszer most amire a legnagyobb szükség van. Minden áldott nap megfogalmazódik bennem hogy  hogy lehet háborúkat  segíteni  amikor ilyen  természeti katasztrófák is vannak? És nem csak itt a keleten hanem a világ minden táján  egyfolytában. Amerika  fegyverekkel segíti  Ukrajnát miközben az országukban  a több mint tíz éve  megtörtént Katrina  hurrikán áldozatai között még mindig van olyan aki nem kapta vissza az otthonát.Napi több ezer  ukrajnai jön át a határunkon segítségért, többsége itt is marad.   Segítünk, miközben  az ott élő magyar és más  kisebbséget még mindig atrocitások fenyegetik az ukrán területen. Az amerikaiak  bojkottálják az orosz művészeket, kultúrát, miközben   segítségül veszik az  oroszokat hogy a nemzetközi űrállomásra  szállítsanak tőlük fontosabb dolgokat, embereket. Arra nincs bojkott. Ellentmondás, ellentmondás hátán. Gusztustalan , gyomorforgató ez az egész  világ politika. Követhetetlen, sokszor átláthatatlan, de leginkább hozzáférhetetlen  még az esély is hogy  a kisemberek ebbe beleszóljanak. 

Úgy hogy nincs más  mint hogy mindenki a saját magára és a környezetére  összpontosítson. Belénk van kódolva mi a helyes és a helytelen, megvannak a koordináták , így ebben a territoriumba kell és  tudunk  mozgolódni. Emberekkel soha nem könnyű bánni  mert mindenki  egy más érzelmi hullámon van, mindig más a befogadásunk cselekedetekre, emocionális  megnyilvánulásokra. Nagyon sokszor nem értem  a cselekedetek kimenetelét, de valószínű evvel így vannak mások is. Vannak akik közel voltak és eltávolodtunk és vannak új ismeretségek, összefonódások. Nyilván az eltávolodás mélyebben érintheti az embert de  van egy mondás erre “ ha úgy érzed  hogy valaki kerül téged, soha ne zavard meg benne. “  Így is jó. Persze mindannyian arra vágyunk hogy mindenki szeressem minket de előbb utóbb rájövünk hogy ez nem nagyon fog sikerülni ,  nem kell bedőlni mindennek. Sokkal érdekesebb ha saját magunk vagyunk. Sokszor nem voltam főszereplő a saját magam életében  és  ezt utólag is nagyon bánom. Azért hogy  nem álltam ki magamért, hogy nem képviseltem kellően azt  ami valóban én vagyok. Megvan az öregedésnek is egy gyönyörű aspektusa, mégpedig az hogy ilyenkor  már, I don’t give a shit, ki mit gondol. 

Nekem  már most Febr. Végén beköszöntött a tavasz.  Én ezekkel a 8-10 fokos  átlag reggelekkel nem asszociálok a télre. Még mindig nyitott ablaknál alszunk és nem ritkák a tizedannyi fokok sem. Már nem hiányzik a hó, főleg hogy látom hogy megint milyen a kanadai tél,  és felelevenedik ismét  az a sok szentségelés,  rossz közérzet, nehézség, amit a  téli hónapok okoztak kint  Torontó és környékén a mindennapi életben, és persze az  hogy  mindez milyen hosszan tartott!  Megtaláltam a csizmáimat de szinte nem is voltak rajtam mert még mindig  lehet edzőcipőben , félcipőben létezni úgy hogy nem fagy le a lábunk. Én aki a kanadai hideghez szoktam   több mint 30 évig, nekem elég  egy vékony tollkabát, rövidujj pólóval alatta, nem kell millió réteg, hosszas rákészülés  ahhoz hogy kilépjek  a lakásból. A kora reggelek még néha ködösek, de  pár óra alatt feloszlanak és előbújik a nap is. Aránylag sok a  csapadék. Mármint az eső.  Nem jégeső, nem ónos eső, és nem hó. Sokszor kirándulunk  itt a budai hegyekben mert   10 perc alatt ott vagyunk a lábánál ahonnan egy csomó irányban eltudunk indulni. Legtöbbször a  Töndöri Pundorit nem is visszük  mert 4-5 órát probléma nélkül elvan itthon is, és így nekünk is könnyebb, kikapcsolódóbb a séta, túra. Csodálatosak a budai hegyek. Már nyílnak  az évelő  virágok, megjelentek a hóvirág mezők is. Még karnyújtásnyira van a civilizáció de kint vagyunk a természetben. Csak érdekesség képen, eszembe jutott hogy múltkor a Szemlőhegyen voltunk.  Rengetegen voltak kint  mert hosszú hétvége volt. Sokakon látszott hogy otthonosan mozognak a turista utakon, amikre nekünk is rákellett egypárszor  kérdezni mert  nem mindig voltak egyértelműek   a jelzések,  vagy csak egyszerűen hiányoznak.  Kilátót kerestünk akkor is  mert olyan helyeken ahol panoráma lehetséges  gyakran építenek egyet. Nagyszerű dolog mert  az egyszerű sétáknak is ad egy  olyan pluszt  amivel  igencsak megemelik  az  emlékek sokszinűségét. Tiszta időben  ellehet látni egész a Tátráig. De nem is ezért kezdtem el ezt írni hanem azért mert  egy kicsit újból  Kanadában éreztem magam. Mindenki, de szó szerint, mindenki, ránk köszönt vagy mosolygott.  Ilyet még Budapest  egy részén sem találtam.  Barátaink mondták hogy ez nekik is feltűnő volt , de  ott  így a szokás.  Érdekes, szívet melengető  hogy  itt is van ilyen.  Egyébként azt észrevettem hogy  kezdeményezni kell  ezeket a pozitív megnyilvánulásokat mert  az emberek itt is  kedvességgel fogadják. Örülnek a figyelmességnek, csak egyszerűen nem ebben szocializálódtak. Szinte minden héten kirándolunk valahova, néha többfele is. Nem túl messzire  mert így mint írtam  Daisy nélkül is kitudunk mozdulni. Vettünk mind a kettőnknek  Nordic  Walking botot és megkell mondjam hogy bármennyire nem akartam, jó hogy hallgattam másokra  és azóta is evvel túrázom. Múltkor fent voltunk a Kaán Károly kilátónál ahova elég meredek út vezet fel, hó is volt, és sokhelyen jég. Nem hiszem hogy bot nélkül feltudtam volna caplatni. Csodálatos a kilátás a budai hegyekre, a környező településekre és magára Budapestre is. Sok kilátó van, gyönyörű panorámákkal, de  talán  a budai hegyekbe levők közül innen volt a legszebb eddig.

Nagyon szeretem ezeket a pár órás, félnapos programokat. A választék rengeteg, sokrétű, alkalmat ad arra hogy egy nap akár több fajta programot is  tudjon élvezni az ember. Mi is jócskán megszabdaljuk a napjainkat  ilyen-olyan  tevékenységekkel. Az hogy nem külterületen lakunk hanem a város szívében, ott ahol a kulturális programok tömkelege van, és hogy annyira, de annyira jó a tömegközlekedés így méginkább élvezzük. Itt a belvárosba mindenhova odaérünk 10-15  perc alatt  és így természetszerűen  vissza is, és ezért amikor  egy  program mondjuk  2 órás akkor még nem kell egy  másik egy, vagy több órát  rátenni az eseményekre. Ez egy óriási szabadság érzést ad. Az hogy minden közel van.

Valamelyik nap felmentünk a várba megnézni hogy milyen munkálatok folynak és hogy hol tartanak. 2-3 hónapja voltunk  ott utoljára, de óriási változások történtek azóta is a felújítási, újraépítési munkálatokban a Hauszmann programon belül. Már most látszik hogy milyen igényesen nyúlnak a mindenhez, és eltudom képzelni milyen pazar lesz a végeredmény is. Tudom sokan más szemmel nézik ezeket a rekonstrukciós, újjáépítési munkákat, a kákán is csomót keresnek, hogy miért oda a pénzt, miért nem máshová, miközben észre sem veszik hogy  saját hazájukat szépítik, ezáltal nem csak nekik adva örömet, esztétikai szépséget, hanem a turistáknak is akik nélkül Magyarország még rosszabb gazdasági   helyzetben lenne. Meglehet nézni milyenek a kommunista időkből még foltokban  visszamaradt szürkefalú építmények,  és milyenek amik   restaurálva vannak. Ezért emlékszem hogy a 80- as években mikor még itthon éltünk mennyire nem ragadott magával a városkép, nem néztük a műemlékeket olyan szemmel mint most, mert mindeggyik elhanyagolt, koszos, szürke volt. Pedig az értékek itt voltak akkor is.

Tegnap elött bementünk a Tibor régi sulijába egy kicsit nosztalgiázni. Mutatok erről  két  képet.

Az első  az egyik folyosó a sok közül, a második egy  rajzterem. És minden félrebeszélés nélkül, ilyenek itthon a magyar iskolák.  Nem mindegyik régi épületben van, de mindegyik rendezett, méltó hely a gyerekek fejlődéséhez. Ilyen közegbe , környezetbe  nevelkednek a gyerekek, kapják az inspirációkat, agytágítást. Nem mindegy hogy egy  hordozható  bádogbódéba van a gyereked, amibe se viz, se wc, se  légkondicionáló a juniusi  plusz 30 fokban, vagy egy ilyenbe. A gyerekeim jutnak eszembe akik   ilyen, a fent említett szobába  tanultak sokszor. A Lake Wilcoxnál ahol laktunk épp abban az évben adták át a vadi új iskolát amikor odaköltöztünk, de már következő évben  megjelentek a hordozható „tantermek”,  mert nem mérték fel rendesen  hogy a körzetben  milyen nagyságú iskola kell és pillanatok alatt  a diákok kinőtték az épületet. És ezt láttam mindenhol.  Mindez olyankor amikor a kanadai állam  óriási adópénzeket  kaszíroz be aminek jelentős része az oktatásra megy el.  

A napokban  10 fok felett van a hőmérséglet,  de sokszor borús az ég, és néha csepereg az eső is. Valamelyik nap ezért  olyan programot kerestünk, ami kint is bent is ad kikapcsolódási lehetőséget, és itt van a közelbe. Így  Gödöllő felé vettük az irányt és  megnéztük a királyi kastélyt és a hozzá tartozó parkot. Ellehet időzni  a benti állandó és időszakos kiállítással is, és nem utolsó sorban a  parkban ami még nem mutatja ugyan  teljes   tavaszi pompáját, de fa és főleg fenyőfa kollekcióban  veri mindegyik arborétumot ahol eddig én ittthon jártam. Még  óriás vörösfenyő is van, olyan amilyenek kaliforniába is. Egy pár itt készült képpel búcsúzom.

Instagram Facebook