Kampec Dolores. Azt mondják a jelentése, -meghalt fájdalom-. Ez a két szó villant fel bennem, amikor a halottaink emlékének tisztelegtünk, temetőkbe járkáltunk, ezeken a négynapos munkaszüneti napokon. Ez a kifejezés ami végsősorom is a leginkább jellemzi az érzéseimet a Mindszentek, halottak napja körül……meghalt fájdalom. Én a halottaimra, akiket szerettem, akik engem is szerettek állandóan gondolok. 365 napba többször is mint amennyiszer az emberek kijárkálnak a temetőkbe. Úgy gondolom hogy sose hal meg akire emlékezünk. Végül is azoknak akiknek utódai is vannak, a leszármazottaikban élnek tovább, hiába már nincsenek velük. Úgy ahogy pl. a fiunkba látom apámat, vagy ahogy magamon érzem anyu mosolyát. Tudom hogy a Mindenszentek, Halottak napjai temetőbejárások, ezek mind csak egy tiszteletadás, egy megemlékezési forma a halottakról, de én személy szerint evvel mélyen, legbelül, nem tudok azonosulni. Állszent dolognak tartom mert látom, és tudom, hogy mennyi elhanyagolt, elfelejtett és nem látogatott, kihantolt sírhely, urna van, ahol aztán a legvégén az ilyenek többsége a tömegsírba végzi. Hamvasztás vagy koporsó. Ez a két legismertebb formája itthon a temetkezési lehetőségeknek. Választhatunk zenét, szöveget, a legtöbb helyen papot is, de a végső búcsú személyre szabottabb formáinak lehetőségei végül is nagyon széles skálán mozognak. Vannak országok ahol mások a hagyományok. Tibetben például úgynevezett égi temetést tartanak ami tulajdonképpen az hogy a keselyűknek ajánlják fel a halottjuk testét. Egy osztrák településen pedig tíz év után exhumálják a halottat, és a koponyáját az úgynevezett csontházban helyezik el. Indiában nagyon sokan a Gangesz vizén elégetve érik meg utolsó utazásukat, hogy csak egy pár meghökkentő szokást említsek. Az elmúlás egy szent és mélyen tisztelt része az életnek, de talán sokaknak még életükben kötelességük lenne azon elgondolkodni hogy gyerekeikre, utódaikra milyen terhet hagynak. Választhatunk már temetői hamvszétszórást is , ami egy új divat lett, számomra a legszörnyűbb a sok közül. Végül is bármennyire látványos a hamvak tömkelege egyazon lefolyóba, csatornába végzi. A hamvszórás kétségkívül a legolcsóbb temetkezési forma – nincs sírhelymegváltás, -gondozás, nem kell a helyet újraváltani –, azonban nem csak ezért népszerű. Akinek távol élnek a szerettei, esetleg nincsenek rokonai, azok praktikus okokból kérik a hamvszórást. De szétkell szórni. Kimeríthetetlenek a szép helyek ahol erre alkalmunk van. Apósom ma egy éve halt meg. A hamvait a huga őrzi egyenlőre , mondván ha majd ő sem lesz akkor a két hamvat együtt temetessük el a nagymamáék sírboltjába. Megvan még 10 évig hosszabbítva és gondolom amíg mi itt vagyunk addig ezt intézzük is, de abszolút nincs annak realitása hogy a mi gyerekeink vagy mi kanadából evvel foglalkozzunk. Anyu három hamvat őrzött, mert életébe nem volt képes arra hogy méltó módon megváljon tőlük. Mind kivoltak állítva mint valami dísztárgyak a szekrénysorán, míg végül a halála után nekünk kellett evvel is deal-elni. Apu Tökön van eltemetve mert az utolsó egy- két évét ott élte a a testvéreméknél. A nővéremék elköltöztek, apám meg persze ott maradt a töki temetőbe. És itt jön a kérdésem . Mi a tököt keres Tökön? Élete legkevesebb és legkevésbe boldog éveit élte ott, semmi nem kötötte oda. Abszurdnak hangzó dolgok de nagyon kevés az a story ami úgy végződik hogy az unokák, dédunokák, esetleg ükunokák még látogatják az elődök sírjait, urnáit. Szóval úgy gondolom hogy átgondoltan, amíg lehetőségünk van,(és erre nincs túl korai idő) , rendelkezni kell a testükről. Megbeszélve az utódokkal hogy ha ha már nem leszünk akkor hogyan tovább. Egyeztetni kell. Mert az egy dolog hogy tiszteletben kellene tartani az elhunyt végakaratát , de ugyanúgy tiszteletben kell tartani a gyerekeink, utódaink lehetőségeit is. Nem szabad ez tabu, kellemetlen téma legyen.
Most ahogy ezeket a sorokat írom éppen kinézve az ablakon látom hogy végre kisütött a nap. Az elmúlt négy nap borús, és ködös volt. Van mindig valami misztikusan szép ezekben az őszi , ködös napokban. Legfőképpen ebben az elmúlt négy napba volt, amit kitöltöttek a temetőbejárások. Kint a színek kavalkádja, amit megtört a köd szürkesége. Bent a lelkünkbe a halottaink emléke amit megtört az idő. Emlékezzünk rájuk. 
