Hóvirágünnep van az Alcsút-i Albarétumba. 4-5 hétig a hóvirágok különböző fajtái szőnyegként borítják be az aljnövényzetet. Nekem rögtön a kanadai fehér Trilliumra emlékeztettek ami ugyanúgy terül el a lombok alján és szintén védett növény, de a hosszú, hideg tél miatt sokkal később nyílnak ki. Mégis micsoda különbség a megjelenésük. Kanadába alig várjuk hogy a tavasz hírnökeként májusba megjelenjenek, itt meg télen februárba meglepetésszerűen egyszer csak előbukkannak. Nem is tudom leírni hogy mennyire élvezem ezt a magyarországi időjárást. Nekem ezekkel a februári tíz fokokkal, javarészt napsütéssel teljesen tavaszi hangulatom van már most. A természet kezd éledezni, tegnap a Normafánál már láttunk rügyeket előretörő bükk fát is. Nem is emiatt kezdtem el a hóvirágokról írni hanem a tegnap előtti nap hangulata egy régen látott cseh film emlékét hozta vissza a gondolataimba. Hrabal művét, Menzel megjelenítésével, a Hóvirágünnepet . Kötelező megnézni, az élet magasiskolája.
Anyósom 77. születésnapját ünnepeltük szombaton és arra gondoltunk milyen jó program egy kis sétára kivinni a virágok közé. Ki is mentünk és ahogy ott battyogott előttem , férjemet karonfogva, egyből ez a cseh film jutott eszembe. Valahogy szomorkásan humoros volt a látvány. Egy megtört, gyenge nő, aki ugyanakkor erős asszony látszatát akarta kelteni. Úgy kapaszkodott a fiába mint az életébe miközben a válláig lelógó pomponos sapkájával, divatos bőr csizmájával (ami méginkább kihozta a lába görbeségét), magabiztos komorsággal, kacsázott előttem. Egyszerre volt nevetséges és sajnálatos. Egyből eszembe jutott amikor a film főszereplője felpakolta a családot az utánfutóra és kivitte kocsikázni őket a szántóföldekhez, mint ahogy most mi is kihoztuk anyukát a monoton, általa bevállalt világából ide a természetbe. Én úgy éreztem mintha az erdő üde levegője áthatná a pillanataim és a borús háttérhangulatba is megláttam a dolgok fonákját a humort. Vele való kapcsolatom most már úgy gondolom végérvényesen valami egész furcsa amit a férjem köt össze. Én is a fia miatt vagyok vele úgy mintha minden a legnagyobb rendben lenne és ő is velem. Valahogy próbáljuk eltakarni a valóságot hogy szükségállapot van és nem játszunk nyílt lapokkal egymással mert mostmár éppen nem időszerű. Ez olyan diplomatikus ellenszenv. Pedig hát sokat köszönhetek neki, az egyik legcsodálatosabb dolgot ami velem történt, hogy a fiát megismertem. Persze a 40 év alatt sok minden történt , rengeteg élethelyzetben voltunk egymással, és javarészt azt hiszem próbáltuk is mind a ketten a legjobbat kihozni a kapcsolatból. De valahogy nagyon ellentétes természetünk van, sose tudtunk mélyen egymáshoz simulni. Mindig ott volt az a valami amiért két értelmes nőnek sikerült végül is meghozni azokat az áldozatokat hogy a harmonikushoz legközelebb álló legyen a viszonyunk egymáshoz. A nap kellemes volt egyébként. Hazafelé jövet több érdekesség is az utunkba esett amit lehetőségünk volt megnézni. Többek között a felcsúti Puskás Akadémia, a Pancho arénával. A Nagy semmi közepén egy ilyen hatalmas és csodálatos épületkomplexum amit Makovecz Imre tervezet. Sajnos csak tárlat vezetéssel lehet bejárni területet így csak kívülről tudtunk gyönyörködni a látványba és egy-egy fotót elcsípni. Annyira jól eső érzés hogy ennyi minőségi látnivaló van és hogy ilyen sűrűn. Hogy nem kell több száz km-t menni azért hogy új impulzusok érjenek.Tobzódunk a programokba és a sokrétűségükben. Ezen a hétvégen olyan jó volt hogy csak normális, civilizált emberekkel találkoztunk, akármerre mentünk is. Nyitva van a szemem talán túlzottan is, de biztos vagyok benne hogy most a helyzet különlegességéből adódóan én is kritikusabb vagyok vagy kevésbe befogadó az általam nem normális, számomra nem megszokott élethelyzetekkel kapcsolatosan. Bármilyen programba lehetek ha egy negatív habitusú valaki ezt elrontja, akkor oda a napomnak. Sokat gondolkodom hogy talán a szókimondásaim miatt én is talán egy nehéz viselkedésmódú vagyok más szemében? Hogy mi kell ahhoz hogy valaki ellenszenvét kiváltsuk hiszem a dolgok nem csak feketék és fehérek hanem a szürke millió árnyalatai is. Nekem nagyon tetszik Seneca gondolata aki azt mondta “ „Úgy beszéljünk, ahogyan érzünk, és úgy érezzünk, ahogyan beszélünk: szavunk és életünk fedje egymást.” Őszintén, tisztán, vállaljuk fel magunkat hogy tanulva a kudarcokból jobbak tudjunk lenni. Nem tudjuk elérni úgysem hogy mindenki szeressen minket, ugyanúgy ahogy mi sem szeretünk mindenkit. Talán itt is mint mindenbe a balansz a fontos.
