Bealudtunk, és olyan jól esett. Ténylegesen esett is ( az eső) , így maradt a szoba bicikli a reggeli kinti gym helyett, amire bármikor rá tudok pattanni a nap folyamán, így ma déltájra esett hogy kibújtam a pizsamámból. A ma hajnali Daisy etetésnél futott át az agyamon hogy húsvét óta megint alig pihentem. Mindig volt valami, leginkább program, főzés, program , főzés. Persze legtöbb esetben én vállalom ezeket be saját magamnak, de néha eszembe jutott anyósom mondása is, miszerint “ délre már kétszer is elfáradtam “.
Hétvégén Anyáknapja volt. Biztos nem csak én hanem sokan közülünk gondolatainkban, egy egekbe repülő boldogság, és egy mélybetaszító valóság alapjai között ingázunk. Mert anyák is vagyunk és gyerekei is valakinek egyben. Tegnap este elővettem egy 2020 május 8-án irt írásomat amikor az akkori Anyáknap-i érzéseimet írtam le. Olyan sötéten láttam mindent hogy ilyenkor megint csak a megerősödés jön elő bennem aziránt, hogy bármilyen szarul érezzük magunkat időközönként, később valahogy minden a helyére kerül , és ha nem is minden végződik happy end-del de a lelkünk valahogy mégis megnyugvásra talál. Most egy pár gondolatot kiszedek ide ebből az írásból , hiszen ezek időtlen megfogalmazások. Ma sem tudnám jobban leírni őket. Mint pl. azt hogy…. Aki otthon nem kapja meg a szeretet, az máshol fogja keresni, …..bármi áron. Ha egy gyerek aki az anyjával nem tapasztalta meg a biztonságos kötődést könnyebben kihasználják, átgázolnak rajta. Könnyen áldozati típus lesz. Mert hogy az egészséges lélek alapjai csak otthon rakodhatnak le. Így gondoltam és így cselekedtem anyaként is. Anyuval való kapcsolatunk zátonyra futása ott kezdődött amikor 9 évesen ott hagyott apámmal. Többször kértem had lehessek vele, de mindig talált valami kifogást. Rengeteg variációt lezongoráztam vele, és ezeknek a próbálkozásoknak az időtartalma nem napok, hetek, évek voltak, hanem évtizedek. Egy sem jött be. Nem kerültünk közelebb egymáshoz, sőt végül is az idő elteltével inkább csak elsodort az élet egymás mellől minket, messze, egyre messzebbre. Itt nem arról volt szó hogy gondoltunk egyet és nem beszélünk többet a szülőkkel, hanem ez egy folyamat volt, amíg ideáig jutottunk. Vannak, akik a mai napig is szinte egy Stockholm-Szindrómába élnek a szülőkkel, és bármennyire is felaposztrofálják magukat az áldozatos gyerekre, akik odaadóak, és mindent kibírnak a szülőktől, mégis ebből a kapcsolatból ők kerülnek ki vesztesen, mert mindig áldozati típusok maradnak. Rá kell jöjjünk, hogy két fél akarata kell ahhoz, hogy egy kapcsolat normalizálódjon. Nyíltan kell beszélni a sérelmekről ahhoz, hogy ha egy -egy megnyilvánulás gellert kap, és irányt változtat, még tudjunk rajta segíteni, helyes irányba terelni. Mind minden kapcsolati formában szerintem az elsődleges, és az alapja mindennek a helyes kommunikáció. Ha valamelyik fél bezárkózik és nem beszél csak szikrákat szór a szeme, ha állandóan a fogást keresi a másikon a megbántásra, abból biztos nem lesz pozitív kimenet.
Anyu valahogy mindig patikamérlegre cseppentette a szeretetett, ami mikorra célbeért volna, addigra elillant. Míg élt, és most is úgy érzem, hogy igazából nála nem fejlődtek ki az anyai érzések. Sok mindent szerintem, nem igazán bántó szándékkal csinált, inkább csak nem gondolta át a következményeket, a károkat amiket a lelkemben okozott. A legnehezebb felismerés vele az volt hogy elkell engedjem, mert így ebben a felállásban csak egyre jobban sérülünk mind a ketten. Nem akartam sarat dobálni, megbántani, hanem csak félreállni. Kilépni abból az életből ami csak egy illúzió volt, amiben igazán bennesem voltam. Úgy tűnt el az életemből hogy szinte észre sem vette, mert sose volt benne, mert mindig volt fontosabb nálam. Szerintem egy gyerek számára elviselhetetlen ha az anyja nem szereti. Hogy ne kelljen evvel megbirkózni, régen inkább mindig önmagamban kerestem a hibát, és az anyu minden bántó megnyilvánulását a saját viselkedésemmel próbáltam megmagyarázni. Ez a megküzdési stratégia annyira belém ívódott hogy felnőttként is sokszor magamat okoltam azért ha igazságtalanság ért. Meggyengített, teljesen aláásta az önbecsülésem. Nem hiába lettem későn érő. Nem hagytam magamnak sokszor időt, nem harcoltam ki lehetőségeket, nem álltam ki sokszor magamért. A károk ahol a gyerekek szenvedő alanyai az anyai szeretet hiányának szinte nyomon követi az egész életüket. Egy béklyó amiből nehéz szabadulni. Nagyon érett, tapasztalt, szinte fiatalságunkat már magunk mögött tudó fejjel, jövünk csak arra rá, hogy hogy kell ebből a csapdából kiszabadulni, hogy tudjuk magunkat felszabadítani ennek a súlya alól. És a végeredmény egy valóban felszabadító érzés lesz. Mintha valami betegségből kigyógyultunk volna, mintha új fejezet kezdődött volna az életünkben, mintha esélyt kaptunk volna arra hogy valóban a mi életünket éljük, úgy ahogy az egészséges ránk, és mi családunkra nézve. Arra a pár emberre akit MI családnak nevezünk, és nem azokra akiket a szociológia felsorol mint családtag.
Sajna nem happy story-k ezek, de igazak, az életből vettek, és jobban általánosak mint gondolnánk. Amíg fiatal az ember sokáig takargatja az élete sajnálatos oldalát, mert szégyelli, mert azt hiszi egyedül van vele. Aztán ahogy felnövünk, kiszélesedik a látókörünk, egyre több barátra, ismerősre lelünk, és egyre jobban belelátunk mások életébe, úgy hogy ők is jólesően megnyílnak a családi problémáikkal. Akkor látja az ember hogy nem hogy nincs egyedül, hanem szinte nincs olyan család ahol ne lenne valami kisebb-nagyobb probléma, takargatnivaló, egy feketebárány stb. Gondolom az se mindegy ki hol nőt fel, és hát legyünk őszinték, mi magyarok, a szociális érzékenységet már régóta csúcsra járattuk.
A mostani Anyáknapja is kellemesre sikeredett, se több se kevesebb nem volt mint egy átlagos. Tibor szerint nekem jár a két hétvégi anyák napja mert az egyik gyerekünk itt született Magyarországon, de a másik Kanadába. Nincsenek nagy elvárásaim, arra törekszem hogy üditő legyen a nap, a jelennel foglalkozzak és ne mélázzak azon amin már úgy sem tudok változtatni. Alexék voltak itt, jókat beszélgettünk. Fannit mindig megzavarja az hogy Kanadába a következő héten van Anyáknapja, de kapta a fülest így ővele is beszéltem, mint egyébként minden hétvégén. Tibor csak kora délután jött haza mert a keresztanyját vitte el egy néptáncos rendezvényre, pontosabban vizsgára. Egyedül már nem megy sehova , de így a Tiborral szívesen részt vett, és jól is jött ki pont Anyáknapjára. Tibor nagyon közel érzi a szívéhez, hiszen mindig is szerves része volt az életében a nagynénje. Sokszor nála szálltunk meg amikor Magyarországra látogattunk mert anyósoméknál nem volt rá lehetőség. Na nem a helyhiány miatt. Hargitai Zsuzsi Luci, Liszt díjas néptáncos, és egyedüli, aki első kézből tanulta és később oktatta a Molnár technikát is a néptáncba, és a Budapest táncegyüttes szólótáncosa volt. Tanított a balett intézetben, néptánccsoportokba egész a Kovid kezdetéig. Amolyan szakbarbár, ami nem egy szép szó, de ő tényleg a szakmájának élt, ami látszik is, hogy a mostani beszűkült világában is csak a néptáncba van egyedül otthon. Már sokmindenbe nem tudja magát ellátni, de szerintem néptáncot még mindig tudna tanítani. Most néptáncosok vizsgáztak a budai Vigadó épületében és felkérték szakmai zsűrinek. Persze már nem vállalta a zsűrizést de így is örültek, és megtisztelő volt a jelenléte.
Beleszaladok megint egy kis politikába. Itt durvul a helyzet, a politikai csatatér olyan mint egy boksz ring. A Miniszterelnökünk ocsmány gyűlöletbeszédet tartott. Lepoloskáztak mindenki mást aki nem velük van, teljesen lerabolták a költségvetést és addig hergelték a híveiket, hogy mindennaposak az ellenzéket érő utcai atrocitások. A Pride eltörlése kapcsán, ami persze mindenki számára világos hogy itt nem csak a Pride, hanem a gyülekezési, és bármilyen tüntetés betiltása kapcsán is, szinte heti szinten, hatalmas tömeg foglalta el nem csak az Erzsébet hanem már a Szabadsághidat is. Én nem tudom, hogy hova tudják még fokozni az őrületet, a kormány és a Fidesz vezetői, de nincsenek jó érzéseim. Szégyen hogy a köztársasági elnökünk is csak a hatalom bábja, és egyáltalán nem képviseli azt amire felesküdött. Most már orvosok, ügyvédek, és más civil szervezetek is naponta adnak hangot a nemtetszésüknek mondhatni már minden területen. Iszonyú mértékű a korrupció is. Valamelyik nap olvastam hogy a teljes Munkácsy -díj bizottság lemondott mert a kultúráért felelős miniszter a testület ellenében egy giccsfestőnek adott díjat. Mondjuk ez még nem is annyira lep meg mert köztudott hogy eddig meg azok kapták akik a bizottsággal, vagy valamelyik tagjával jóba voltak. Van mit takarítani.
Kanadába megtörténtek az előrehozott választások, és ismét a Liberálisok nyertek. Sokak szerint a Konzervatívoknak sokkal több esélyük volt, egészen addig míg az USÁ-ba megnem választották Trump-ot. Pierre Poilievre tett egy-két hasonló kijelentést mint Trump, és ez elég is volt arra hogy sokan elpártoljanak tőle , hiszen akkor már a világ negyed éve látta mit művel Trump az országával és a világgal együtt. Kínára 125 % os Tariff-ot vetett ki, és most az üzengeti hogy aki az orosz olajat meri használni azokra az országokra 500 % os lesz a tax. Egy stand up komikus nyilatkozott és teljesen egyetértek vele hogy azért a kínaiakkal nem kéne matematikába versenyezni. :). Vannak barátaink akik magánvállalkozók, és még a választások előtt azt nyilatkozták hogy ha a Liberálisok nyernek akkor elhagyják az országot mert ellehetetlenítik őket a különböző adókkal. Mi nem mentünk választani a követségre, pont ugyanazért amiért tartom az álláspontomat az irányban hogy aki nem ott él, és nem látja , nem tapasztalja, ami élesbe az országban folyik, az ne szavazzon még ha állampolgára is annak az országnak. Mi most itt élünk Magyarországon, és itt fogunk szavazni jövőre. Ha nem előbb.
A Müpa-ba voltunk koncerten valamelyik nap és ha már arra vettük az irányt, körbe jártuk a Nemzeti színház épületét is, annál is inkább mert Ashli még nem járt arra. Tavaly, amikor utoljára láttam engem még nem ragadott magával,( persze az is közrejátszik hogy Tibor egyfolytában agymosott hogy milyen ronda épület) és most is inkább azt mondom hogy az eklektika ki van maxolja, mert van ott minden, de összességében mégis teljesen más , sokkal jobb benyomást keltett mint az első látogatás alkalmával. Valahogy úgy alakult hogy bent még nem voltunk előadáson , szóval a belső térről nem tudok nyilatkozni. A környezete is érdekes , ami engem leginkább a Torontoi Lake Shore appartment building sorra emlékeztet, csak egy sokkal szebb, és rendezettebb kiadásban. Nagyon kellemes a séta arrafelé, látszik és olvastam is, hogy az épületek lakói televannak fiatalokkal, és művész emberekkel, akik előszeretettel élnek a MÜPA közelében , evvel úgymond a mindennapjaik szerves része lett a kultúra is. A MÜPA televolt ingyenes gyerek programokkal, koncertekkel, mindenfajta kreatív foglalkozásokkal. Rendezett parkok, kávézok, éttermek, sétáló utcák, látszik hogy egy aránylag új fejlesztésű része a városnak, ami ha a belvárostól kissé messzebb is van de a közlekedéssel 5 perc alatt a Lánchídnál lehet lenni. Nagyon tetszettek a köztéri szobrok a színház parkjába, és az egész lakópark vibe-ja is nagyon kellemes volt.
A természet kiteljesedett a tavaszi pompájára. Nekünk a Liget olyan mint a backyard-unk hiszen 2-300 m-re van tőlünk. Minden tudunk benne csinálni amit a kertünkbe is tettünk kivéve nem tudunk sütögetni, de hát arra ott van vagy 4-5 BBQ hely, és számtalan kisebb-nagyobb étterem, étkezde is. Felemelő érzés hogy nem kell kertészkedni, és így is mindig ápolt és gyönyörű a környezetünk. Néha felmerül egy balatoni kulipintyó gondolata egy kis kerttel, de abban is egyetértünk a Tiborral, hogy az csak akkor lesz ha lesznek unokák és ha a család jobban kiteljesedik. Alexéknél nem lehet tudni sem azt hogy ez mikor lesz, sem azt hogy hol éri őket a családalapítás . Mármint helyileg. Most Japámba veszik az irányt, jó munkalehetőséget kaptak, kiakarják használni. Fanni nem csak hogy egyenlőre egyedül van, de párral sem akarna gyereket. Lehet hogy ez valamikor megváltozik, de nem gondolom. Én teljesen megértem és szupportálom azokat akik önként választják a gyerektelenséget. Nem mindenkinek való gyerek. Ez egy felelősségteljes, átgondolt, kijelentés, amit a mai időkben egyre többen magukénak vallanak. Amikor még mi voltunk fiatalok teljesen más volt az elvárás, mert olyan pár aki gyerek nélkül élte az életét, érhetetlenséget, megvetést kapott, csodabogárnak tekintették a környezetében. Emlékszem mikor már mi is négy éve együtt éltünk és házasok is voltunk, csodásan elvoltunk gyerek nélkül is. Volt egy macskánk, amire anyósom rögtön reflektál hogy “ minek nektek macska most már gyerek kéne “. Aztán lett, és jó ideig felé sem nézett. Egy idő után persze felébredt Csipkerózsika-i álmából ( vagy már a barátnői kérdezték hogy ” na és milyen a kis unokád ? amire nem tudott válaszolni ) és rájött hogy valamennyit azért rá kéne néznie a Fannira. Akkor meg avval állt elő, hogy ugyan foglalkozna a pár hónapos gyerekkel, de csak akkor, ha mi a Tiborral nem vagyunk ott. Úgyszólván vagy egyedül unokázik vagy sehogy. Azon is halálosan megsértődött hogy én „foglaltam” le a Mama nevet, amivel a Fanni szólított. Szerinte ez a titulus neki jár mert milyen hosszú azt kimondani hogy Nagymama. Ezügyben nem térítette el semmi a véleményétől , hiába idéztünk még József Attilától is. Mindig drámázott, mindig kitalált valamit amivel megsértődhetett. Ez éltette, ebben a mizériában érezte jól magát, illetve abban hogy a kreált dolgokkal sajnáltathatta magát. Mindig ő volt az áldozat, és ha éppen nem, akkor talált magának egy olyan társat aki mellett tényleg áldozat tudott lenni.
Tibor erre szokta mondani hogy megvan ő áldva ( mármint a Tibor ), annyira hogy már szinte Szentté is avanzsálta magát. Megvan áldva a saját családjával. Hát ezen a szójátékon akkorákat röhögünk. Lehet kínunkban, de isten bizony segít a humor feldolgozni ezt a sok megtörtént, idióta helyzetet.
Most ahogy írok ezekről a dolgokról, eszembe jut hogy mennyire felszabadító érzés volt amikor a barátok is előálltak, előállnak a saját szülő-gyerek sztoriaikkal. Sokszor elvitték ezek a témák az esték, összejövetelek egy részét, mert valahogy sose vesztünk ki az újabb és újabb történetekből. A röhögések között, amit csak időnként szakított meg egy-egy Atya Úristen kifejezés, csak támasztgattuk egymás lelkét a saját megélt fabulánkkal, ilyen felkiáltással hogy ” Na most figyelj, fogd meg a söröm. “ és meséltük a következő történeteket. Na most ahogy gondolkodom szinte mindenki panaszkodott valamilyen formában a szüleire. Nem hiába mentünk ki sokan Kanadába vagy másfele.Szinte menekültünk a szülők elől. Egyedül Zsuzsa volt, aki szuperlatívuszokba beszélt a szüleiről, a nagy családi szeretetről, aztán 25 év barátság után merte csak elmondani hogy örökbe adták a szülei, és nem a vér szerinti szülei nevelték fel. Olyan jó és közeli barátságban voltunk hogy nem értettem meg a mai napig sem, miért hallgatták el ezt, pont nekünk, akik mindig őszinték voltunk velük. Valószínű hogy mivel a szüleink nagy része háborús vagy háború utáni közvetlen gyerek, azért megsínylették azokat az éveket. Úgy veszem észre egy generáció sem olyan makacs, kocka látású mint akik a 40-50-es évek között születettek. Persze tudom a mi generációnk sem kivétel. A mi gyerekeink is ugyanúgy panaszkodnak ránk néha. Fanni sokszor analizálja magát velünk való beszélgetés közben is. Kicsit el is kapta az az állapot amin az orvostanhallgatók is átesnek, mégpedig hogy amilyen betegségekről tanulnak, olyan betegségeket vélnek felfedezni saját magukon. Mivel körülötte sok autista, spektrum zavaros, ADHD-s és más különböző viselkedési nehézségekkel küzdő gyerekek van, akiket tanít és nevel, ezek folyamata közben, több gyerek és felnőttkori fusztráltságát megtudja magyarázni. Győzköd hogy “ Mama nem ti tehettek róla hogy úgy viselkedtem ahogy, hanem velem ez és ez lehet” és sorolja az opciókat. Már én is azt mondom hogy bizonyos szituációknál border line. Milyen érdekes, vagy inkább csak elkeseritő hogy amikor ő pici volt ezekről a viselkedés zavarokról még nem beszéltek. Talán Rain Man c. film volt az egyedüli, ami a normális, és az autista- Savant -szindrómás fiú testvér kapcsolatáról szólt, és amiben megmutattak egy autista viselkedést. That’s it. Nem is tudtuk előtte mi az autizmus. Pszichológusok abban az időben nem igen diagnosztizáltak viselkedés zavaros eseteket kivéve a teljesen szélsőségeseket, amire szint úgy gyógyszer volt a „megoldás ” mint más pszichés betegségre. Manapság már egyre többen találják meg az okokat arra hogy bizonyos dolgokba miért volt a magatartásuk a normálistól eltérő. ( mondjuk arra a kérdésre hogy mi a normális, az egy újabb fejezetet igényelne) A hírességek közül is sokan felfedik, hogy nagy valószínűséggel, vagy már diagnosztizált lelettel, mi a részképesség zavaruk. Olyan mint pl.a dyslexia.
Tibor, Fanni kiskorától mondja hogy nagyobb tehetség pl. rajzba mint ő. Mégis több ezer rajzot mentettünk ki a kukából amik csak ezért lettek kidobva mert a Fanni szerint „nem sikerültek”, holott némelyik kész műalkotás volt, a maga nemében. Komplex rajzok egy vonallal úgy hogy közben nem emelte fel a ceruzát a rajzlapról. Hihetetlen tehetsége van, mégis nem hogy megnyugtatná hanem feszültséget vált ki a rajzolás, festés, mai napig is benne. De ez csak egy példa a sok közül. Biztos hasznos lett volna ha mi mint szülök ehhez segitséget, kapaszkodót kaptunk volna, de erre akkor nem volt lehetőség.
A téma bezárásaként idézek a https://www.neosity.net/hu/embracing-neurodiversity-understanding-the-individuality-of-adhd-autism-and-dyslexia/ cikkéből.
” Az ADHD, az autizmus és a diszlexia egyéniségét a személyes tapasztalatok és a környezeti tényezők befolyásolják. Az olyan tényezők, mint a nevelés, az oktatás, a támogató szolgáltatásokhoz való hozzáférés és a társadalmi attitűdök mind hatással lehetnek arra, hogy ezek a feltételek hogyan jelennek meg és hogyan tapasztalják meg az egyéneket. Ezenkívül a személyes érdeklődési körök, hobbik és szenvedélyek jelentős szerepet játszanak az egyes személyek identitásának és önérzetének kialakításában. Például egy autista személy mélyen rajonghat a zene iránt, és vigaszt és örömet lelhet a koncerteken való részvételben, annak ellenére, hogy az érzékszervi érzékenység vagy a szociális interakció kihívásaival szembesül.
Az ADHD, az autizmus és a diszlexia hihetetlenül egyéni állapotok, amelyeket olyan tényezők összetett kölcsönhatása alakít ki, mint az egyedi agyi huzalozás, a spektrum természete, az együtt előforduló állapotok és erősségek, valamint a személyes tapasztalatok. Ennek az egyéniségnek a megértése és elfogadása elengedhetetlen egy olyan támogató és befogadó társadalom kialakításához, amely minden egyén sokféle tehetségét és perspektíváját ünnepli, függetlenül a neurodiverzitástól. Az ADHD, az autizmus és a diszlexia egyéniségének felismerésével és tiszteletben tartásával egy olyan világot teremthetünk, ahol mindenkit megbecsülnek, elfogadnak, és fel van hatalmazva arra, hogy a szenvedélyeihez kövessen és boldoguljon.”
Mindenestre többször reflektált már mind a két gyerek arra hogy mi szülők, hol tévesztettünk irányt szerintük, hol viselkedtünk pont az ellenkező képen mint ahogy szerintük kellett volna. És mivel az ember magába néz, igyekszünk tényleg ezekből tanulni, és másképp látni a dolgokat, másképp reagálni bizonyos szituációkra. Ez a nagy különbség, mi és a szüleink között, akik soha, de soha „nem tévedtek”. Persze a generációk között mindig lesz egy szakadék. Élő példa a mostani amerikai tartózkodása Alexnak aki sokat mesélt arról hogy mennyire érthetetlenek, figyelmetlenek a tizenévesek, akiknek a munka során utasításokat adott. “ Képzeld mama , már többször elmondtam ugyan azt, és nem értik, és megint nem értik! “ Ki volt akadva pedig csak pár év választotta el őket.
Tavasz van, nyílnak a virágok, többet süt a nap, ( most mondjuk éppen esik három napja) sugarai melegítik a levegőt és a szívünket is egy kicsit. A téli szürkeség után ránk tör egy kis színfolt, és ahogy a természet, úgy mi is kicsit fellélegzünk. Nekem mindig a tavasz jelenti a megújulást. A május vidám hónap, tele majálisokkal, kinti programokkal. Kirándulni ilyenkor olyan mint ősszel, mert már csodás a természet de még nincs kánikula. Megnyíltak az éttermek, cukrászdák, kinti, hangulatosabbnál hangulatosabb teraszai , és elkezdődtek a szabadtéri koncertek is. Mindegyikünkben ott él a szabadba hívó, az élet boldogságával kecsegtető május öröme. Ha májusra gondolunk, sokunknak a virágos kertek, a májusi eső, az anyák napja, az orgona illat, a ballagások, és vizsgák jutnak eszünkbe. Az elmúlt hetekben is sok fele jártunk. Majd inkább egy fotó egyveleget mutatok később, had beszéljenek a képek magukért. Gyönyörű az ország, legalábbis amerre mi járunk. Jó döntés volt hogy itt vagyunk, szívből élvezzük. Jó lenne ha a politikai közélet is egy kicsit helyreállna, megszűnne az infláció, a korrupció, és egy kiegyensúlyozottabb, elégedettebb társadalmat kapnánk. Sok minden rajtunk is múlik, úgy hogy amin lehet, tudunk is változtatni.
Radnót Miklós Május című versének pár sorával búcsúzom.
Szirom borzong a fán, lehull:
fehérlő illatokkal alkonyul.
A hegyről hűvös éj csorog
lépkednek benne lombos fasorok.
Megbú a fázós kis meleg,
vadgesztenyék gyertyái fénylenek.
