Georgia Bitay

Bealudtunk, és olyan jól esett. Ténylegesen esett is ( az eső) , így maradt a szoba bicikli a reggeli  kinti gym helyett, amire bármikor rá tudok pattanni a nap folyamán, így ma déltájra esett hogy kibújtam a  pizsamámból. A ma hajnali  Daisy etetésnél futott át az agyamon hogy  húsvét óta megint alig pihentem. Mindig volt valami, leginkább  program, főzés, program , főzés. Persze legtöbb esetben én vállalom ezeket be saját magamnak, de néha eszembe jutott anyósom mondása is, miszerint “ délre már kétszer  is elfáradtam “. 

Hétvégén Anyáknapja volt. Biztos  nem csak én hanem sokan közülünk  gondolatainkban, egy egekbe repülő  boldogság, és egy mélybetaszító valóság alapjai között ingázunk. Mert anyák is vagyunk és  gyerekei is valakinek egyben. Tegnap este elővettem egy 2020 május 8-án irt írásomat amikor  az akkori Anyáknap-i érzéseimet írtam le.  Olyan sötéten láttam mindent hogy ilyenkor  megint csak a megerősödés  jön elő bennem aziránt, hogy bármilyen szarul érezzük magunkat időközönként, később  valahogy minden a helyére kerül , és ha nem is  minden végződik happy end-del de a lelkünk valahogy mégis megnyugvásra talál.  Most egy pár  gondolatot kiszedek ide  ebből az írásból  , hiszen  ezek időtlen megfogalmazások. Ma sem tudnám jobban leírni őket. Mint pl. azt hogy….    Aki otthon nem kapja meg a szeretet, az máshol fogja keresni, …..bármi áron. Ha egy gyerek aki az anyjával nem tapasztalta meg a biztonságos  kötődést könnyebben kihasználják, átgázolnak  rajta. Könnyen  áldozati típus lesz. Mert hogy az  egészséges lélek alapjai csak otthon rakodhatnak le. Így gondoltam és így cselekedtem anyaként is. Anyuval való kapcsolatunk  zátonyra futása ott kezdődött amikor 9 évesen  ott hagyott apámmal. Többször kértem had lehessek vele, de mindig talált valami kifogást. Rengeteg variációt lezongoráztam vele,  és ezeknek a próbálkozásoknak az időtartalma  nem napok, hetek, évek voltak, hanem évtizedek. Egy sem jött be. Nem kerültünk közelebb egymáshoz, sőt  végül is az idő elteltével  inkább csak elsodort az élet egymás mellől minket, messze, egyre messzebbre. Itt nem arról volt szó hogy gondoltunk egyet  és  nem beszélünk többet  a  szülőkkel, hanem  ez egy folyamat volt, amíg ideáig jutottunk. Vannak, akik a mai napig is szinte egy Stockholm-Szindrómába élnek a szülőkkel, és bármennyire is felaposztrofálják magukat az  áldozatos gyerekre, akik odaadóak, és mindent kibírnak a szülőktől, mégis ebből a kapcsolatból  ők kerülnek ki vesztesen, mert  mindig áldozati típusok maradnak.   Rá kell jöjjünk, hogy  két fél akarata kell ahhoz, hogy egy kapcsolat normalizálódjon. Nyíltan  kell beszélni a sérelmekről  ahhoz, hogy ha  egy -egy  megnyilvánulás gellert kap, és irányt változtat, még tudjunk rajta segíteni, helyes irányba terelni. Mind minden kapcsolati formában szerintem  az elsődleges, és az alapja mindennek a  helyes kommunikáció. Ha valamelyik fél bezárkózik és nem beszél csak  szikrákat szór a szeme, ha állandóan a fogást keresi a másikon a megbántásra,  abból  biztos  nem lesz pozitív kimenet. 

Anyu valahogy mindig patikamérlegre cseppentette  a szeretetett, ami mikorra célbeért volna, addigra elillant. Míg élt, és most is  úgy érzem, hogy igazából nála nem fejlődtek ki az anyai érzések. Sok mindent szerintem, nem igazán bántó szándékkal csinált, inkább csak nem gondolta át a következményeket, a károkat amiket a  lelkemben okozott.  A legnehezebb felismerés vele az volt hogy  elkell engedjem, mert így ebben a felállásban csak egyre jobban sérülünk mind a ketten.  Nem akartam  sarat dobálni, megbántani, hanem csak félreállni.  Kilépni abból az életből ami csak egy illúzió volt, amiben igazán bennesem voltam. Úgy tűnt el az életemből hogy szinte észre sem vette, mert sose volt benne,  mert mindig volt fontosabb nálam. Szerintem egy gyerek számára elviselhetetlen ha az anyja nem szereti. Hogy ne kelljen evvel megbirkózni,  régen inkább mindig  önmagamban kerestem a hibát, és az anyu  minden bántó megnyilvánulását a saját  viselkedésemmel próbáltam megmagyarázni.  Ez a megküzdési stratégia  annyira belém ívódott  hogy felnőttként is sokszor  magamat okoltam azért ha  igazságtalanság ért. Meggyengített, teljesen aláásta az önbecsülésem. Nem hiába lettem későn érő.  Nem hagytam magamnak sokszor időt, nem harcoltam ki lehetőségeket,  nem álltam ki sokszor magamért. A károk ahol a gyerekek  szenvedő alanyai az anyai szeretet hiányának szinte  nyomon követi az egész életüket. Egy béklyó amiből nehéz szabadulni. Nagyon érett, tapasztalt, szinte fiatalságunkat már  magunk mögött tudó  fejjel, jövünk csak arra rá, hogy  hogy kell ebből a csapdából kiszabadulni, hogy tudjuk magunkat  felszabadítani ennek a súlya alól.  És a végeredmény egy valóban  felszabadító érzés lesz. Mintha  valami betegségből kigyógyultunk volna, mintha új fejezet kezdődött volna az életünkben, mintha  esélyt kaptunk volna arra hogy  valóban a mi  életünket éljük, úgy ahogy az egészséges ránk, és mi családunkra nézve. Arra a pár emberre akit MI  családnak nevezünk, és nem azokra akiket a  szociológia felsorol  mint családtag. 

Sajna nem happy story-k ezek,  de igazak, az életből vettek, és jobban általánosak mint gondolnánk. Amíg  fiatal az ember sokáig takargatja az élete sajnálatos oldalát, mert szégyelli, mert azt hiszi egyedül van vele. Aztán ahogy felnövünk, kiszélesedik a látókörünk, egyre több barátra, ismerősre lelünk, és egyre jobban belelátunk mások életébe, úgy hogy ők is  jólesően megnyílnak a családi problémáikkal. Akkor látja az ember hogy nem hogy nincs egyedül, hanem szinte nincs olyan család ahol ne lenne valami kisebb-nagyobb  probléma, takargatnivaló,  egy feketebárány stb. Gondolom  az se mindegy ki hol nőt fel, és hát legyünk őszinték, mi magyarok, a  szociális érzékenységet  már régóta csúcsra járattuk. 

A mostani Anyáknapja is kellemesre  sikeredett, se több se kevesebb nem volt  mint egy átlagos. Tibor szerint nekem jár a két hétvégi anyák napja mert az egyik gyerekünk itt született Magyarországon, de a másik Kanadába. Nincsenek nagy elvárásaim,  arra törekszem  hogy üditő legyen a nap, a jelennel foglalkozzak és  ne mélázzak azon amin már úgy sem tudok változtatni.  Alexék voltak itt, jókat beszélgettünk. Fannit mindig megzavarja az hogy Kanadába a következő héten van Anyáknapja, de kapta a fülest így ővele is beszéltem, mint egyébként minden hétvégén. Tibor csak  kora délután  jött haza mert a keresztanyját vitte el  egy néptáncos  rendezvényre, pontosabban  vizsgára. Egyedül már nem megy sehova , de így a Tiborral szívesen részt vett, és jól is jött ki pont Anyáknapjára. Tibor nagyon közel érzi a szívéhez, hiszen  mindig is szerves része volt  az életében a nagynénje.  Sokszor nála szálltunk meg amikor Magyarországra látogattunk mert anyósoméknál  nem volt rá lehetőség. Na nem a helyhiány miatt.  Hargitai Zsuzsi Luci,  Liszt díjas néptáncos, és  egyedüli,  aki első kézből tanulta és később oktatta a Molnár technikát is a néptáncba, és a Budapest táncegyüttes  szólótáncosa volt. Tanított a  balett intézetben,  néptánccsoportokba egész a Kovid  kezdetéig. Amolyan szakbarbár, ami nem egy szép szó, de ő tényleg a szakmájának élt, ami  látszik is, hogy a mostani beszűkült világában is csak a néptáncba van egyedül otthon. Már sokmindenbe  nem tudja magát ellátni, de  szerintem  néptáncot még mindig tudna tanítani. Most néptáncosok vizsgáztak a budai  Vigadó épületében és  felkérték szakmai zsűrinek. Persze már nem vállalta a zsűrizést de így is  örültek, és megtisztelő volt a jelenléte. 

Beleszaladok megint egy kis politikába. Itt durvul a helyzet, a politikai csatatér olyan mint egy boksz ring. A Miniszterelnökünk ocsmány  gyűlöletbeszédet tartott. Lepoloskáztak mindenki mást aki nem velük van,   teljesen lerabolták a költségvetést és addig hergelték a híveiket, hogy mindennaposak az ellenzéket érő utcai atrocitások. A Pride eltörlése kapcsán, ami persze mindenki számára  világos hogy itt  nem csak a Pride, hanem a gyülekezési, és bármilyen tüntetés  betiltása kapcsán is, szinte heti szinten,  hatalmas tömeg  foglalta el nem csak az Erzsébet hanem már a Szabadsághidat is.  Én nem tudom, hogy hova tudják még fokozni az őrületet, a kormány és a Fidesz vezetői, de nincsenek jó érzéseim. Szégyen hogy a köztársasági elnökünk is csak a hatalom bábja, és egyáltalán nem képviseli azt amire  felesküdött. Most már orvosok, ügyvédek, és más civil szervezetek is naponta  adnak hangot a nemtetszésüknek mondhatni már minden területen. Iszonyú mértékű a korrupció is. Valamelyik nap olvastam hogy a teljes  Munkácsy -díj bizottság lemondott mert a kultúráért felelős miniszter  a testület ellenében egy giccsfestőnek  adott díjat. Mondjuk ez még nem is annyira lep meg mert köztudott hogy eddig meg azok kapták akik a bizottsággal, vagy valamelyik tagjával  jóba voltak. Van mit takarítani. 

Kanadába  megtörténtek az előrehozott választások, és ismét a Liberálisok nyertek. Sokak szerint  a Konzervatívoknak  sokkal több esélyük volt, egészen addig míg az USÁ-ba megnem választották  Trump-ot. Pierre Poilievre tett egy-két hasonló  kijelentést mint Trump, és ez elég is volt  arra hogy  sokan elpártoljanak tőle , hiszen akkor már a világ negyed éve látta mit művel Trump az országával és a világgal  együtt. Kínára  125 % os Tariff-ot vetett ki, és most  az  üzengeti hogy aki  az orosz olajat meri használni azokra az országokra  500 % os lesz a tax. Egy  stand up komikus  nyilatkozott és teljesen egyetértek vele hogy azért a kínaiakkal nem kéne  matematikába versenyezni.  :). Vannak barátaink akik magánvállalkozók, és  még a választások előtt azt nyilatkozták hogy  ha a Liberálisok nyernek akkor elhagyják az országot mert  ellehetetlenítik őket a különböző adókkal. Mi nem mentünk választani  a követségre, pont ugyanazért amiért  tartom az álláspontomat  az irányban  hogy aki  nem ott él, és nem látja , nem tapasztalja, ami   élesbe az országban folyik, az ne szavazzon még ha állampolgára is annak az országnak. Mi most itt élünk Magyarországon, és itt fogunk  szavazni jövőre. Ha nem előbb.

A Müpa-ba voltunk koncerten  valamelyik nap és ha már arra vettük az irányt, körbe jártuk  a Nemzeti színház épületét is, annál is inkább mert Ashli még nem járt arra. Tavaly, amikor utoljára láttam engem még nem ragadott magával,( persze az is közrejátszik hogy Tibor  egyfolytában  agymosott hogy milyen ronda épület)  és  most is inkább azt mondom hogy az eklektika ki van maxolja, mert van ott minden, de összességében mégis teljesen más , sokkal jobb benyomást keltett mint az első látogatás alkalmával. Valahogy úgy alakult hogy bent még nem voltunk előadáson , szóval a belső térről nem tudok nyilatkozni. A környezete is érdekes , ami engem leginkább a Torontoi  Lake Shore appartment building  sorra emlékeztet, csak egy sokkal szebb, és rendezettebb kiadásban. Nagyon kellemes a séta arrafelé, látszik és olvastam is, hogy  az épületek lakói televannak fiatalokkal, és művész  emberekkel, akik előszeretettel élnek a MÜPA  közelében , evvel  úgymond   a mindennapjaik szerves része lett  a kultúra is. A MÜPA televolt  ingyenes gyerek programokkal, koncertekkel, mindenfajta kreatív  foglalkozásokkal. Rendezett parkok, kávézok, éttermek, sétáló utcák,  látszik hogy  egy aránylag új fejlesztésű része a városnak, ami  ha a belvárostól kissé messzebb is van de a közlekedéssel 5 perc alatt a Lánchídnál lehet lenni. Nagyon tetszettek a köztéri szobrok a színház  parkjába, és az egész lakópark vibe-ja is nagyon kellemes volt.








A természet  kiteljesedett a tavaszi  pompájára. Nekünk a Liget olyan mint a backyard-unk hiszen  2-300 m-re van  tőlünk. Minden tudunk benne csinálni amit a kertünkbe is tettünk kivéve  nem tudunk sütögetni, de hát arra ott van  vagy  4-5 BBQ hely, és számtalan kisebb-nagyobb   étterem, étkezde  is. Felemelő érzés hogy nem kell kertészkedni, és így is  mindig ápolt és  gyönyörű a környezetünk. Néha felmerül egy balatoni kulipintyó gondolata egy kis kerttel, de abban is egyetértünk a Tiborral, hogy  az csak akkor lesz ha  lesznek unokák és  ha a család jobban kiteljesedik.  Alexéknél  nem lehet tudni sem azt  hogy ez mikor lesz, sem azt hogy  hol éri őket a családalapítás . Mármint helyileg. Most  Japámba veszik az irányt,  jó munkalehetőséget kaptak, kiakarják használni.  Fanni  nem  csak hogy egyenlőre egyedül van, de  párral sem akarna gyereket. Lehet hogy ez valamikor megváltozik, de nem gondolom. Én teljesen megértem és szupportálom azokat akik  önként  választják a gyerektelenséget. Nem mindenkinek való  gyerek. Ez egy felelősségteljes, átgondolt,  kijelentés, amit a mai időkben egyre többen magukénak vallanak.  Amikor még mi voltunk fiatalok teljesen más volt az elvárás, mert olyan pár aki gyerek nélkül élte az életét, érhetetlenséget, megvetést kapott, csodabogárnak tekintették a környezetében.  Emlékszem  mikor már  mi is négy éve együtt éltünk és  házasok is voltunk, csodásan elvoltunk gyerek nélkül is. Volt egy macskánk, amire anyósom rögtön reflektál hogy “ minek nektek macska most már gyerek kéne “. Aztán lett, és jó ideig felé sem nézett. Egy idő után persze  felébredt Csipkerózsika-i álmából ( vagy már a barátnői kérdezték hogy ” na és milyen a kis unokád ? amire nem tudott válaszolni ) és rájött hogy valamennyit azért rá kéne néznie a Fannira. Akkor meg avval állt elő, hogy ugyan foglalkozna a pár hónapos gyerekkel,  de csak akkor, ha mi a Tiborral nem vagyunk ott.  Úgyszólván vagy egyedül unokázik vagy sehogy.  Azon is halálosan megsértődött  hogy  én „foglaltam” le a Mama nevet, amivel a Fanni szólított. Szerinte ez a titulus neki jár mert milyen hosszú  azt kimondani  hogy Nagymama. Ezügyben nem térítette el semmi a véleményétől , hiába idéztünk  még  József Attilától is. Mindig  drámázott, mindig kitalált valamit amivel megsértődhetett. Ez éltette, ebben a mizériában érezte jól magát, illetve abban hogy a kreált dolgokkal sajnáltathatta magát. Mindig ő volt az áldozat, és ha éppen nem, akkor talált  magának egy olyan  társat aki mellett tényleg áldozat tudott lenni. 

Tibor  erre  szokta mondani  hogy megvan ő áldva ( mármint a Tibor ), annyira hogy már szinte  Szentté is avanzsálta magát. Megvan áldva a saját családjával. Hát ezen  a szójátékon akkorákat röhögünk. Lehet kínunkban, de  isten bizony  segít a humor feldolgozni ezt a sok megtörtént,  idióta  helyzetet. 

Most ahogy írok ezekről a dolgokról,  eszembe jut  hogy mennyire felszabadító érzés volt amikor  a barátok is előálltak, előállnak a saját  szülő-gyerek sztoriaikkal. Sokszor elvitték ezek a témák  az esték, összejövetelek  egy részét, mert valahogy sose vesztünk  ki az újabb és újabb  történetekből. A  röhögések  között, amit csak  időnként  szakított meg  egy-egy Atya Úristen  kifejezés, csak  támasztgattuk egymás lelkét  a saját megélt fabulánkkal, ilyen felkiáltással hogy ” Na most figyelj, fogd meg a söröm. “ és meséltük a  következő történeteket.  Na most ahogy gondolkodom  szinte mindenki panaszkodott  valamilyen formában a szüleire. Nem hiába  mentünk ki sokan Kanadába vagy másfele.Szinte menekültünk a szülők elől.  Egyedül  Zsuzsa volt, aki  szuperlatívuszokba  beszélt a szüleiről, a nagy családi szeretetről, aztán 25 év barátság után merte csak elmondani hogy örökbe adták a szülei, és nem a vér szerinti szülei  nevelték fel. Olyan jó és közeli barátságban voltunk  hogy  nem értettem meg a mai napig sem, miért hallgatták el ezt,  pont nekünk, akik mindig őszinték voltunk velük.  Valószínű hogy mivel a szüleink  nagy része háborús vagy háború utáni közvetlen gyerek, azért megsínylették azokat az éveket. Úgy veszem észre egy generáció sem olyan makacs, kocka látású mint akik a 40-50-es évek között  születettek.  Persze tudom a mi  generációnk sem kivétel. A mi gyerekeink is ugyanúgy panaszkodnak ránk néha. Fanni sokszor analizálja magát velünk való beszélgetés közben is. Kicsit el is kapta az az állapot amin az orvostanhallgatók is átesnek,  mégpedig hogy  amilyen betegségekről tanulnak, olyan betegségeket  vélnek felfedezni saját magukon. Mivel körülötte sok autista, spektrum zavaros, ADHD-s és más különböző viselkedési nehézségekkel  küzdő gyerekek  van, akiket tanít és nevel, ezek folyamata közben, több gyerek és felnőttkori fusztráltságát  megtudja magyarázni.  Győzköd hogy “ Mama  nem ti tehettek róla hogy úgy viselkedtem ahogy, hanem velem ez és ez lehet”  és sorolja az opciókat. Már én is azt mondom hogy bizonyos szituációknál  border line. Milyen érdekes, vagy inkább csak elkeseritő hogy amikor ő pici volt  ezekről a viselkedés zavarokról még nem  beszéltek. Talán  Rain Man c. film  volt az egyedüli, ami a normális, és  az autista- Savant -szindrómás fiú testvér kapcsolatáról szólt, és amiben megmutattak egy autista viselkedést.  That’s it. Nem is tudtuk előtte mi az autizmus. Pszichológusok abban az időben nem igen diagnosztizáltak  viselkedés zavaros  eseteket kivéve a  teljesen szélsőségeseket, amire szint úgy gyógyszer volt a „megoldás ” mint más  pszichés betegségre.  Manapság már egyre többen találják meg az okokat arra hogy bizonyos dolgokba miért volt a magatartásuk  a normálistól eltérő. ( mondjuk arra a kérdésre hogy mi a normális, az egy újabb fejezetet igényelne)   A hírességek közül is sokan felfedik, hogy nagy valószínűséggel, vagy már diagnosztizált lelettel, mi a részképesség zavaruk. Olyan mint pl.a dyslexia.

Tibor, Fanni kiskorától mondja hogy nagyobb tehetség pl. rajzba mint ő. Mégis  több ezer rajzot mentettünk ki a kukából amik csak ezért lettek kidobva mert  a Fanni szerint  „nem sikerültek”, holott némelyik kész műalkotás volt, a maga nemében. Komplex rajzok egy vonallal úgy hogy közben nem emelte fel a ceruzát a rajzlapról. Hihetetlen tehetsége van, mégis nem hogy megnyugtatná hanem feszültséget vált ki a  rajzolás, festés, mai napig is  benne. De ez csak egy példa a sok közül. Biztos  hasznos lett volna ha mi mint szülök ehhez segitséget, kapaszkodót kaptunk volna, de erre akkor nem volt lehetőség. 

A téma bezárásaként idézek a https://www.neosity.net/hu/embracing-neurodiversity-understanding-the-individuality-of-adhd-autism-and-dyslexia/ cikkéből. 

 ” Az ADHD, az autizmus és a diszlexia egyéniségét a személyes tapasztalatok és a környezeti tényezők befolyásolják. Az olyan tényezők, mint a nevelés, az oktatás, a támogató szolgáltatásokhoz való hozzáférés és a társadalmi attitűdök mind hatással lehetnek arra, hogy ezek a feltételek hogyan jelennek meg és hogyan tapasztalják meg az egyéneket. Ezenkívül a személyes érdeklődési körök, hobbik és szenvedélyek jelentős szerepet játszanak az egyes személyek identitásának és önérzetének kialakításában. Például egy autista személy mélyen rajonghat a zene iránt, és vigaszt és örömet lelhet a koncerteken való részvételben, annak ellenére, hogy az érzékszervi érzékenység vagy a szociális interakció kihívásaival szembesül.

Az  ADHD, az autizmus és a diszlexia hihetetlenül egyéni állapotok, amelyeket olyan tényezők összetett kölcsönhatása alakít ki, mint az egyedi agyi huzalozás, a spektrum természete, az együtt előforduló állapotok és erősségek, valamint a személyes tapasztalatok. Ennek az egyéniségnek a megértése és elfogadása elengedhetetlen egy olyan támogató és befogadó társadalom kialakításához, amely minden egyén sokféle tehetségét és perspektíváját ünnepli, függetlenül a neurodiverzitástól. Az ADHD, az autizmus és a diszlexia egyéniségének felismerésével és tiszteletben tartásával egy olyan világot teremthetünk, ahol mindenkit megbecsülnek, elfogadnak, és fel van hatalmazva arra, hogy a szenvedélyeihez kövessen és boldoguljon.” 

Mindenestre  többször reflektált már mind a két gyerek arra hogy mi szülők,  hol  tévesztettünk irányt szerintük, hol viselkedtünk pont az ellenkező képen mint ahogy szerintük kellett volna. És mivel az ember magába néz,  igyekszünk tényleg ezekből tanulni, és másképp látni a dolgokat, másképp reagálni bizonyos szituációkra. Ez a nagy különbség, mi és a szüleink között, akik soha,  de soha  „nem tévedtek”. Persze a generációk között mindig lesz egy szakadék. Élő példa a mostani  amerikai tartózkodása  Alexnak aki sokat mesélt arról hogy mennyire  érthetetlenek, figyelmetlenek a tizenévesek, akiknek a munka  során  utasításokat adott.  “ Képzeld mama , már többször elmondtam ugyan azt, és  nem értik, és megint nem értik! “  Ki volt akadva pedig csak pár év választotta  el őket. 

Tavasz van, nyílnak a virágok, többet süt a nap, ( most mondjuk éppen esik három napja) sugarai melegítik a levegőt és a szívünket is egy kicsit. A téli szürkeség  után   ránk tör egy kis színfolt, és ahogy a természet, úgy mi is kicsit fellélegzünk. Nekem mindig a tavasz jelenti a megújulást.  A május vidám hónap, tele majálisokkal, kinti programokkal. Kirándulni ilyenkor  olyan mint ősszel, mert már  csodás  a természet de még nincs kánikula. Megnyíltak az éttermek, cukrászdák, kinti, hangulatosabbnál hangulatosabb teraszai , és elkezdődtek a szabadtéri koncertek is.  Mindegyikünkben ott él a szabadba hívó, az élet boldogságával kecsegtető május öröme. Ha májusra gondolunk, sokunknak  a virágos kertek, a májusi eső, az anyák napja, az orgona illat, a ballagások, és vizsgák  jutnak eszünkbe. Az elmúlt hetekben is sok fele jártunk. Majd inkább egy fotó egyveleget mutatok  később, had beszéljenek a képek magukért.  Gyönyörű az ország, legalábbis  amerre mi járunk. Jó döntés volt hogy itt vagyunk, szívből élvezzük. Jó lenne  ha a politikai közélet is egy kicsit helyreállna, megszűnne az infláció, a korrupció, és egy kiegyensúlyozottabb, elégedettebb társadalmat kapnánk.  Sok minden rajtunk is múlik, úgy hogy amin lehet,  tudunk is változtatni. 

Radnót Miklós  Május című  versének pár sorával búcsúzom.

Szirom borzong a fán, lehull:

fehérlő illatokkal alkonyul.

A hegyről hűvös éj csorog

lépkednek benne lombos fasorok.

Megbú a fázós kis meleg,

vadgesztenyék gyertyái fénylenek.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Instagram Facebook