Hát azt nem mondom hogy ránk rúgta a tavasz az ajtót, de kétségtelen hogy kopogtat. Ma ahogy kimentünk a Ligetbe kicsit edzeni, sétálni, vettük észre hogy a mozgásnál már a vékony kabát is sok, elég lenne egy mellény is. Sokan futnak a futópályán, ami most úgy látom menő az a súlymellény. Lehet nem így mondják hivatalosan de olyan mellény amibe extra súly van beleépítve, azoknak akik túl könnyűnek tartják magukat. Szerintem egy baromság, és ezt nem csak azért mondom mert én soha nem érkeznék el arra a szintre hogy olyan sovány legyek hogy extra súly kéne rám, hanem azért is, mert nem értem miért nem örül hogy nincs rajta felesleg, inkább futna többet. A másik ilyen furcsa találmány amikor speciális futómaszkba futnak ,mint ők mondják azért hogy erősödjön a tüdejük. Hát én még azt is megkockáztatnám hogy ettől inkább tönkremegy.
Szóval szép idők vannak, még a reggelek kicsit hűvösek, de ezen a héten is már plusz 19 fokok is lesznek, szóval jöhetnek elő a lengébb cuccok.
Kanadába az idei tél behozta a tavalyi lemaradást és egy hétvégén annyi hó esett mint tavaly egész évben sem. Nézem ezeket a szánalmas téli helyzetjelentéseket és a zsigereimbe érzem még mindig amit az ottaniak éreznek, azt hogy min mennek keresztül, annak ellenére hogy most itt vagyok. Eltakarítatlan hókupacok mindenütt, elérhetetlen buszmegállók, csúszós, jeges járdák, és ahol esetleg olvad, ott kosz és latyak, egyszóval minden csak nem az amit az ember egy ideális téli képről alkot. Arra ott vannak a hegyek persze (már ahol van)de a mindennapi élet az a városokba, vidéken történik és nem a természetvédelmi területeken. Ha az ember benne van, megszokja, vagy egy -két szentségeléssel konstatálja, mert mi mást is tehetne, mivel tudjuk hogy ez van, és ez is lesz, de őszintén nem tudom hogy böjtöltünk ki ilyen hosszan tartó, néha kegyetlen téli évszakokat, annyi éven keresztül.
Kanadára most nagyon rájár a rúd, úgy érzem nagy recessziónak nézünk elébe. A kanadai nacionalizmusnak nagyon jót tettek a Trump húzásai, de gazdaságilag bármennyire is próbálunk visszavágni az USÁ-nak, ezek az tariff-os intézkedések minket jobban lefognak csapolni mint az USÁ-t. De most nem akarok belemenni itt nagy politizálásba ( pedig lenne miért) mert szüneten vagyok. Direkt kerülöm egy időre a híreket, csak azt engedem magamon át amit feltétlen muszály, mert azt vettem észre hogy jobban felkavarnak az események mint kellene, túl sokat vesz el belőlem, többet mint ami visszajön pozitivként amit én az ügyekért adhatnék. Nyilván nem maradok teljesen passzív, de nagyon meggondolom mibe állok bele, mire fektetek energiát. Legalábbis egy időre. Lemerültem, érzem hogy felkell töltsem magam.
Itt közben folynak az események. Alex több mint egy hete az USÁ-ba North Karolina-ba van, mert meghívták egy nagyobb projectre. 1 Hónapot biztos ott lesz. Közbe Ashli nem tudott vele menni mert neki meg itt van film forgatásra szerződése egy amerikai filmben amibe Keanu Reeves a főszereplő. Végül is kitudott csípni egy hetet belőle , így ma reggelre érkezett meg az Usá-ba meglepetésként az Alexhez. Fanni szintén ma reggel megy a barátaival a Dominikai köztársaságba egy hétre a tavaszi szünetre. Ráfér már egy kis kikapcsolódás.
Tibor, unokaöcsém meghívására, tegnap és ma is kiállításra ment a szobraival egy, két napos rendezvényre itt Budapesten. Múlt héten megvolt a saját stúdiójában az önálló kiállítása is. Elég sokan összejöttünk, jó hangulatban, érdekes beszélgetésekkel telt, de a hétközi három napban is egyre több a látogató, szóval áttette a kinyitási napokat, szerda-csütörtök-péntekre. Így nekünk is jobb mert ezáltal kicsit hosszabbak a hétvégék, meg egyébként is hétfőn általában nincsenek is a galériák nyitva.
A social mediától is próbálok most egy kicsit tartozkodni, vagy legalábbis nem annyit használni mint régebben. A facebook-ot szinte kifejezetten csak a programok miatt tartom fent, mert itt eggyes oldalak naprakészen lökik elém az ajnánlataikat. Erre a platformja jó, egyébként már nem követek senkit, és nagyon kevésszer fordul elő hogy rámenjek valakinek az oldalára. Gondolom mások is így vannak az enyémmel. Van egy fotó facebook oldalam ami a facebook szerint, mivel privet oldalam már van, „üzletinek” minősül. Itt ha valamit felteszek néha senki vagy csak egy-két ember reagál, akár egy lájkkal, miközben látom hogy átlagosan 70-150 ember az oldal követői közül azért átmegy a posztokon. Ezért nem értem hogy ha már minden alkalommal ott van hívatlanul akkor ha nem tetszik miért nem megy el, hagyja ott az oldalt. Tudom manapság már nem divat lájkolni, amit megértek, és elfogadok, de úgy gondolom talán a legtöbb embernek az lenne a legjobb ha nem is lenne erre lehetőség. Felesleges ingerületeket, érzelmi inga effektet zúdítanak csak a nyakunkba. Az Instagram -ot gyakrabban használom és látom többek is, sőt Messenger-ről még az üzenetek is átmentek inkább arra az oldalra.
Daisy egyre inkább a behatárolója a napjainknak. Mindig van valami új vele, valami ami eddig nem volt, valami ami még nagyobb lekötöttséggel jár. Emlékszem Buksival a labradorunkal 2 évig ment a huza-vona, mert vagy én, vagy a Tibor mondta hogy na most már elég, de soha nem együtt. 15 évig élt, ami a Labradoroknál szuper csúcs élethossz, és már csak akkor altattuk el amikor már nem mutatott semmi érdeklődést az élet iránt. Nem volt beteg, egyszerűen csak elfáradt. Az utolsó hetekben is többször kivittük a tóhoz, hiszen annyira szeretett úszni, de már a víz közelébe se ment. Nem evett, ő aki habzsolta a kaját az utolsó pillanatokig. Láttuk hogy itt az idő hogy búcsút vegyünk tőle. Eddig nem volt olyan periódusa a közös együttlétünknek a Tiborral, hogy ne lett volna valamilyen állatunk, de csak a Buksival éltük meg azt az érzést, hogy békésen, megbánás, lelkiismeret furdalás nélkül engedtük el. És ez az emóció a mai napig is gyógyítja a lelkünket, a többi szeretett állatunk elvesztése, és azoknak körülményei és azok emlékei mellett.
Daisynél még nem jött el hogy eltudjuk engedni, bármennyire is felforgatta az életünket ez az utolsó pár év miatta. Vannak betegségei, de nem látjuk betegnek. Furcsa paradoxon megfogalmazás ez, de biztos vagyok vagyok benne hogy nagyon sokan tudják, érzik, vagy átérezték már ennek a valódiságát. Megvannak a mindennapjai amiben , sok a pihenés, sok a szeretetre vágyás és annak kifejezése, és hát egyre több az egészségügyi probléma is. Egyenlőre nem tudok és nem is akarok az elvesztéséről beszélni, de érzem hogy nem vagyunk messze tőle.
Tehát egyenlőre mi ide vagyunk ragasztva, nem igen tudunk mozgolódni, legalábbis messzebbre. Valamelyik nap megint kiruccanunk Egerbe a nővéremékhez, egy kis időre. Élvezzük hogy vannak normális tagjai is a családnak. Sokat nem találkozunk de amikor együtt vagyunk kellemes időket mondhatunk magunkénak. Nővérem nem csak korban de természetre is teljesen más mint én, de jól megvagyunk, apám álma teljesült hogy közel kerültünk egymáshoz. Állítólag mindig is ezt szerette volna, de sokat nem igen tett életében ezért. Sőt , a halálával és amit maga után hagyott csak még jobban ellehetetlenítette a helyzetet.
Mennyire jó hogy a mai fiataloknak már lehetősége van utazgatni, kipróbálni más országot, más kultúrát, hogy kinyíltak az országhatárok és a lehetőségek is. Alexék ennek a kiteljesedésnek a pozitív példái. Mindig keresik az új sanszot arra hogy fejlődjenek, hogy megálljanak a saját lábukon, úgy hogy közben élvezzék is az élet sokszínűségét. A függetlenségüket viszont csak úgy tudják elérni ha magánvállalkozók, és ha másnak is dolgoznak , azt csak kis időre teszik. Alexnak meghosszabították most az ottmaradást április elejére, de annyi a munka hogy lehet még tovább marad egy pár héttel. Ashlinek haza kell jönni a filmforgatás miatt. A következő lépés Japán lesz, úgy látom mindenfajta képen kiszeretnének legalább egy fél évet ott is próbálni.
Fanninál más a helyzet, mert állami helyen dolgozik, kevés szabadsággal, aránylag kevés fizetéssel, és így a lehetőségek is korlátozottak. Viszont nem mer váltani, kockáztatni, feladni ami már biztos, és amibe annyi energiát, tanulást, pénzt fektetett. Én megértem, de mi mások voltunk mindig is a Tiborral. Nagyon sokszor reszkíroztunk annak reményében hogy a jobb körülményeket hozzuk elő evvel, és nagyon sokszor pukkasztottuk ki magunkat a komfort zónánkból. Szerintem csak így lehet előrébb haladni. Kockázat nélkül semmilyen területen az életben nem jutunk előbbre. És ez az elv, egyre inkább a mai világ meghatározója is. Olyan mozgás van, változás mindenben hogy alig lehet lépést tartani vele. Aki nem követi ezt, aki a biztos de unalmas napokat választja, előbb -utóbb egy egysíkú, ingerszegény környezetben találja magát. És guess what?nem lesz boldog.
Persze hogy mi a boldogság az egy elég tág , szubjektív fogalom. Nem mindenkinél ugyanazt jelenti, de abban talán meg lehet egyezni hogy egy olyan mentális állapot ami a megelégedettségtől egészen az intenzív örömérzésig terjed. A wikipédia szerint, és ez a megfogalmazás szerintem találó , a ” boldogság a valóságunk és a ránk bízott küldetésünk metszete. „
Nem tudom elképzelni hogy valaki úgy legyen boldog hogy közben a boldogságát nem tudja megosztani mással. Ez hasonló mint az adni-kapni fogalma. Kapni is jó de adni még inkább. Az ember társas lény, én úgy gondolom hogy arra is született hogy másokat is boldoggá tegyen. Persze ehhez kellenek a receiver emberek is, akik hasonló képen éreznek, gondolkodnak.
Két gyerekünk van, gyereket nevelünk, így most már elmondható hogy habár ez egy halálunkig tartó folyamat, de némi tapasztalatunk van benne. 36 évnyi biztosan. Rengeteg magasság és mélység van egy ilyen folyamatban, aki csinálja tudja, de a legnagyobb öröm az, ha a saját gyerekeinket boldognak látjuk. Nincs annál tisztább és kifejezhetetlenebb boldogság, amikor látjuk hogy nélkülünk is boldogulnak, hogy boldogok , hogy saját maguk igyekeznek kiteljesíteni az életüket, és ezt nem tőlünk várják el. Egyszóval megállnak a saját maguk lábán. Mert nem szabad becsapnunk magunkat sem avval, hogy az a jó ( mégha ez a könnyebb út is ) ha te adsz nekik biztonságot, hanem az, ha ezt megkeresik maguknak, hiszen te egyszer nem leszel. Segítség persze mindig kell, a körülményekhez képest ,oda kell mindig figyelni rájuk, de úgy hogy közben a gyeplő az életük menetén ő kezükben legyen. Egy szülő rengeteget tud segíteni, nem csak, és nem főleg anyagilag, hanem erkölcsileg, avval hogy ott van a gyereke mögött minden pillanatban, úgy hogy azt érzi is, hogy számíthatnak ránk, hogy nincs olyan amit ne tudnánk megoldani ha muszály. Ez a kapaszkodó amit sose szabad elengedni.
Nem tudom ki hogy van vele, kit, mikor ér el ez az állapot de én egyre többet gondolok az elmúlásra. Nem tudom hogy és mikor kapcsolódott ez hozzám, egyszerűen csak magam mellett találtam a gondolatát. Az öregedés nem gyengéknek való, mert szinte az egyik napról a másikra azon találjuk magunkat hogy a fiatalságunk elmúlt, ami jó viszont hogy evvel együtt egy csomó más is. Mint például a bizonytalanság, a sietség, hogy nem érdekelnek már, ki mit gondol rólad, hogy jobban elfogadod magad, és evvel együtt esélyt is adsz arra, hogy jobban meg is szeresd, és felvállald azt, aki valóban vagy. Lassabban, de nagyobb biztonsággal tanulsz meg járni az élet minden területén. Ilyen korra már egy olyan életismeretet kapartál össze magadnak, amit senki nem vehet el tőled, és érzed ennek a borzasztó erejét. Félelem nélkül búcsúzunk olyanoktól akik ártanak, és dédelgetjük azokat akik szeretnek és akik mellettünk maradtak. Én hiszek benne, és ezen dolgozom a napjaimban is, hogy ha pozitívan tekintünk az idősödő korunkra , az jó hatással lesz a fizikai, és mentális állapotunkra is. Elfogadni az elmúlás tényét egy életfeladatunk, amivel nem mindig felemelő szembenézni, de ahogy haladunk a korban egyre inkább a mindennapjaink része lesz szerintem. Jobb ha szokjuk.
Ha szép az idő, és ha még estére is bírjuk szusszal, akkor elszoktunk menni egy napi záró sétára is. Olyan szép a város, a környék, és az esti fényekkel teljesen más is. Más a hangulat, más dolgokat vesz észre az ember. Valamelyik nap az Andrássyn ballagtunk lefele egy szír csokoládé boltba, ajándékot venni. Útba esett a Képzőművészeti Egyetem is , úgy hogy bementünk megnézni a Barcsay emlékkiállítást. Ahogy ott bolyongtunk a csarnokok, folyósok között, s bár este volt de tanulók igyekeztek még mindig órákra. Azon gondolkodtam hogy vajon van fogalmuk arról hogy milyen szerencsések hogy ilyen gyönyörű iskolába járhatnak?Valószínű ez a számukra a sztenderd, a megszokott, hiszen itt Budapesten jobbnál jobb iskolák alakultak tucatjával a 19-20. századfordulóján , és közülük nem egy ma is komoly tekintélynek örvend. Sokszor ahogy a környéken sétálunk belátni egy egy Fasori, Bajza utcai vagy éppen Szív utcai iskola, óvoda, bölcsőde épületeibe, és azok elkápráztató belső miliőjébe. Nem csak az architektúra hanem a fa, fal munkák is magukkal ragadják az ember tekintetét. Íme néhány kép miről is beszélek.
Ma Március 15.-e van, az 1848-49-es forradalom és szabadságharc kezdetének megemlékezési napja, és a magyar sajtó napja is. Nálunk az álamfőnk ezt úgy ünnepli hogy a beszédje színhelyéről kitiltott minden hazai és nemzetközi sajtó orgánumot, kivéve persze a kormány szinmapizansokat. Lehet este még meglesz egy-két törvényátírás, módosítás is az éj leple alatt, hogy még nagyobb legyen az ünnepi hangulata. Teljes káosz, diktatúra.
Egész éjjel esett, most kicsi szünet, úgy hogy megyünk egyet mozogni. Na meg délutánra egyébként is programunk van. Öröm lesz látni több tízezer értelmes arcot.
