Nekünk a decemberi ünnepi sorozat mindig a Tibor dec.22.-i szülinapjával kezdődik. Ez a téli napforduló napja is, ami a megújulást és az újjászületést is jelképezi. A téli sötétség vége – a hosszú téli éjjelek innentől fogva egyre rövidülnek. Ezen a napon a fény növekedésbe való átfordulását, és a megújulás reményét ünnepelték az ősi hitvilágban is. Érdekes, de anyai nagymamám is ezen a napon születet. Szeretnivaló és szeretetet adó volt mindig. Lehet hogy a dec. 22.-én születettek mind ilyenek? Szinte minden évben eltévesztem hogy hányadik születésnapját is ünnepeljük a Tibornak, de elsőre mindig többre saccolok. Most is azt hittem hogy az 59 -be kanyarodik, közbe csak 58 lett. Nem igen foglalkozunk a korunkkal, gondolom azért is van ez, na meg mindig meglep hogy mennyivel fiatalabb mint én. Alex felajánlotta hogy megcsinálja a születésnapi tortát, ami Tibor nagymamája receptje alapján készült, és amit régén a vasárnapi ebédek befejezése-kép sokszor feltálalt, Tibor kedvence volt akkor is, egy rusztikus csokoládé torta. Én vörösboros vaddisznóragut csináltam burgonyakrokettel….. és evvel el is kezdődött az ünnepi lakomák ideje. Múltkor láttam egy vicces beszólást, miszerint 50 felett a férfiaknak már nem csak a sex kell, hanem etetni is kell őket. Hát ezen jót nevettem. Imádjuk a vadhúsokat , amiket itt állandóan lehet kapni, nem csak a piacokon hanem a szupermarketekben is. A vaddisznó különösen a kedvencünk, jó párszor már csináltam , de valahogy mindig elfelejtem lefotózni és feltenni a receptjeiket a blogra, mert mire észbe kapok már üresek is a tányérok.
Itt megjegyzem hogy Alex is istenien főz. Néha megelőlegezem neki még azt is, őszintén, hogy talán nálamnál is jobb lesz. Olyan színes skálájú az ízvilága hogy minden egyes alkalommal meglepetésben van részünk amikor náluk eszünk. Gondolom az is számított hogy évekig Toronto egyik legimpozánsabb és legdrágább éttermében dolgozott. Fanni is jól főz, csak hát még tőle nem ettem ennyi mindent. Érdekes, hogy egyik gyerek se mutatott nagy hajlandóságot arra, hogy bármi is érdekelné őket a főzés terén, amikor gyerekek, vagy tinédzserek voltak, csak később, és főleg akkor is csak az Alex volt aki elkezdett kérdezősködni. Ugyanúgy ahogy én sem anyutól tanultam meg főzni , hanem a Tibi nagymamájától amikor 4 évig egy lakásba éltünk velük. Ő tanított meg az alapokra meg arra a pár menüre amit ismételten a vasárnapi ebédeknél a család elé tálalt. Annyira finomak voltak, hogy feltétlen leakartam utánozni. Minden szerénység nélkül állíthatom hogy én is nagyon jól főzök, sütök, de anyám ételei , ízvilága, lekörözhetetlenek voltak mindig is. A sort fintora hogy pár kézzel írott recept maradt meg tőle,( mondhatni ez minden ) és a több száz, talán ezer recept ami a birtokába volt, könnyen lehet hogy az öcsém által a kukában végezte.
Szóval 22-én itt ebédeltünk, de estére áthívtak az Alexék filmet nézni nagyban, vetítőről. ( ha jól viselkedünk áthívnak, és hát jól viselkedhetünk mert gyakran megyünk mozizni hozzájuk 🙂 ) Tibor, a Volt egyszer egy vadnyugat-ot választotta, és ugyan meg van nekünk is CD-n de olyan nagyba egész más élményt nyújt. Milyen érdekes hogy a nagymama mindig arról álmodott hogy egyszer legyen egy mozi szobája mert imádta a filmeket, moziba járni. Most meglett a mozi szoba, ugyanabba a lakásba mint amibe ő élt, csak már ő nem él. A csoki torta is ott készült ahol a Nagymama csinálta nekünk 40 évvel ezelőtt, csak most a dédunokája készítette el.
Zsuzsit, a nagynénit is áthoztuk a születésnapi ebédre, Szentestére, sőt az Alexék áthívták hozzájuk a 25.-i ebédre is, és így oda is átvittük. Hát nem tudom ki fáradt el jobban, ő, vagy mi tőle. Kicsit sok volt ez a három, majdnem egymás utáni nap vele. Teljesen elvesztette az idő érzékét, Tibort már két héttel korábban felakarta köszönteni. Most már nem elég a naptár, olyan fali óra kellett neki ami mutatja a napokat, hónapokat is, de ennek a leolvasásába is sokszor belekavarodik. Egyre csendesebb, egy zárt világot alakított maga köré. Kitudja mire gondol ilyenkor, de legtöbbször ha beszél akkor ugyanazokat a sztorikat mondja, néha csak 1-2 perc elteltével, ismétlésszerűen. Egyenlőre csak annyi jó van a demenciájával hogy tud róla.Tudja hogy baj van, de nem enged be segítséget a Tiboron kívül. Nem bízik az emberekben, fél mindentől. Most még úgy ahogy ellátja magát, de egyre több segítségre van szügsége, így nem lehet tudni mikor mire számítsunk a jövőbe. 80 éves lesz. A légynek sem ártana, de sajnos nagyon lehúzza az embert ha több időt töltünk vele, viszont muszály vele foglalkozni, bizonyos fokig már gondját viselni, impulzusokat adni hogy egy kicsit kiszakítsuk a mindennapok monotonságából.
Anyósomék már rég kiléptek az életünkből, igaz ha jól belegondolok soha nem is voltak benne teljesen. Kapcsolatunk több mint 40 évében kevés olyan év volt amikor nem volt valamilyen dráma. Van akit az ilyen állapot éltet, minket a mélyberántott állandóan. Volt ebben a viszonyban minden, magasságok és mélységek, de a történések legfőképp az ő boldogtalan, megszomorodott, megalázott párkapcsolatuk történetei körül forogtak, olyan két emberé akik önmagukban sem könnyű esetek. Végül is sajnálom anyósomat mert valahogy mindig a rosszba húzott bele, mintha külön képessége lett volna arra, hogy ne azt a utat válassza amiben boldog, kiteljesedett életet élhetett volna. De amit a leginkább sajnálok hogy nem vette észre hogy milyen jó embert hozott a világra. A több mint 40 év ismeretségünk alatt, én egyszer sem hallottam anyósomtól hogy ő valamiért is büszke lenne a fiára, pedig bőven lett volna mire. Mindig csak elvárásai voltak felé, és bármennyire is próbált ennek a Tibor megfelelni, sosem volt elég.
Nincsenek sikertörténetek az ilyen esetekben. Minden az ami. Bezárult egy kör. Bármennyire is bővítjük, húzzuk a határait, egyszer csak kipukkan mint egy lufi.
Itt jut eszembe hogy manapság egyre többet halljuk hogy mennyire fontos a testi, lelki egyensúlyunk érdekében, hogy nemet tudjunk mondani bizonyos helyzetekben, hogy megtudjuk magunkat védeni, olyan szituációktól ahol nem lehetséges a pozitív fejlődés , vagy ahol állandó lelki krízisnek vagyunk kitéve. Bárcsak ez a tudás , ez a magabiztosság, ez az emberi önvédelem már korábban is kialakult volna bennünk. Mennyi mindentől megkíméltük volna magunkat, egy-egy jól időzített nemmel, ami az egyik legnehezebb szavunk egyébként , egy olyan szó amit nem egyszerű sem kimondani, sem meghallgatni. Mégis a mentális egészségünk záloga, mert az hogy képesek legyünk elsajátítani a nemet mondás képességét, az nagyon is összefügg az önbecsülésünk szintjével.
Megcsináltam karácsonyra az elmaradhatatlan töltött káposztát, tele füstölt hússal és minden finomsággal. Most a Fannitól kapott show cooker-ben készítettem, de van amikor a sütőbe teszem a Römertropf , római tálba. Így is, úgy is nagyon finom mert szerintem a lassú főzésen, sütésen van a hangsúly. A slow cooker-t különösképpen szeretem mert míg fő benne az étel, nyugodtan ott lehet hagyni, és végezni közben a többi teendőnket, akár a házon kívűl is. Lazagna, csili, puled pork, apple crisp és rengeteg más fajta étel elkészítéséhez kitűnő konyhai alkalmatosság, mindenkinek csak ajánlani tudom.
Szenteste második fogásnak halat ettünk, rántva , rizzsel, és többféle zöldség körettel. A halat a fiuk csinálták, a legnagyobb örömömre. Néha, főleg ilyen ünnepi, több menűs, sok bevásárlásos alkalmakkor érzem hogy hamarabb kiégek a főzés öröméből mint régebben, amikor is meg bevállaltam mindent. Ilyenkor jó segítséget kérni és kapni. Tibor egyre inkább bevan vonva a főzésbe, Alexnek meg zsigerből jön a kedve a segítséghez. Ashli inkább süt, bár most egy új terv, mivel ő tud a japán anyukája lévén a sushi készítésről a legtöbbet, hogy csinálunk egy házi sushi estet amiben mi leszünk a su shef, és ő az Itamae. Alig várom.
Beiglim isteni lett, amit ha lesz időm már csak magam miatt is lekell irjam a blogba. Idén pozsonyi tésztával csináltam , és nem kelt, kaláccsal amiatt hogy talán így nem annyira hízlal. Na de ne álltassuk magunkat. Én karácsony óta rá sem merek állni a mérlegre.
Már nem csinálok halászlét, vagy borlevest meg ilyesmit , mert előétel mindig van , és egyszerűen nem tudunk többet enni, így is többször , megszakításokkal ülünk az asztal köré. Ami jó, mert végül is nem a nagy zabálásoktól lesz egy karácsonyi hangulat jó, hanem attól hogy van mit beszélgessünk, hogy együtt főzhetünk, hogy olyan emberekkel vesszük magunkat körül akikkel jól érezzük magunkat. Egyedül a Fanni hiányzott. A téli, tavaszi szünet elég húzós mert alig van szünet, és a jegyek ára a csillagos egekbe, főleg ha a szünet kezdete és a vége között akarsz itt maradni. Nem is tudom mi lenne velem ha nem lenne, telefon, Skype, lehetőség arra hogy akkor és annyit beszélgessünk mint szeretnénk. Lehetne közelebb is, de egyenlőre ez van, evvel kell beérjük. 36 éves, természetes hogy külön élete van.
Egyébként is érezzük a Tiborral hogy itt van az idő arra hogy most már szinte kötelezően, magunkra, egymásra is nagyobb figyelemmel legyünk. Ő mindig is a tenyerén hordott, és ez most sincs másképp. Az mondják a jó házasság az amikor mind a két fél úgy érzi hogy ő ” kötött jobb üzletet”. Hát én ezt nagyon érzem.
Ez egy teljesen új fázis az életünkben, még mi is szokjuk, tanuljuk. Na nem azt hogy figyeljünk egymásra, mert az eddig is meg volt, de most más intenzitással, más eszközökkel, más elvárásokkal kell ezt műveljük. Mindig is volt egy házastársi kényeztetés, egy biztos talajon álló sztenderd férfi-nő közti párkapcsolati norma, ami a házasságunkat eddig is szolgálta, de most talán a fizikai állóképességünkre is jobban oda kell figyelni. És mivel lelki, fizikai egyensúlyról beszélünk, így magától értetődően a lelkiekre is erősebben. Tibor, de talán mintha erről már írtam volna korábban, nagyon találóan megoldotta a sarkos helyzeteket, avval a kifejezéssel hogy “ nem jó az időzítés “. Már én is használom, nem csak ő. Nálunk eddig csodálatosan működik mert tudjuk hogy nem az aszal alá söprünk vele dolgokat, csak későbbre időzítjük a megoldást, olyankorra amikor lelkileg is befogadóbbak vagyunk . Két nyavalya közé ugyanis nem mindig fér bele egy harmadik.
Én kicsit, rövid időre ugyan, de lemerültem az ünnepek előtt, mert megviseltek az orvosi vizitek, és azok leletei. Sose szerettem orvoshoz járni, nekem már egy rutin kivizsgálás is teher volt, annak ellenére hogy kórházi dolgozó voltam. Világéletemben büszke voltam arra hogy makk egészséges vagyok, sose volt betegség tudatom, s ha bármi bajom is volt kis időre ,nem is szerettem róla beszélni. Most viszont életemben előszőr szembekell nézzek avval hogy van egy betegségem, ami nem gyógyítható, nem is halálos, de állandó megfigyelést igényel. Hosszú évekre visszatudom vezetni azokat a tüneteket amiknek most megtalálták az okát, csak az ember éppen mondjuk az 50-es éveiben még nem feltétlen gondol valami tartós dolgokra, inkább csak egy múló rosszullétre, egy olyan valamire ami az öregedés része , nem egy betegségé. Most abban maradtunk hogy 3 havonta kell menjek idegsebész, neurológus, neurofiziólógus, konzíliumra, és attól függően hogy vannak-e újabb panaszaim, milyenek, és mekkorák annak függvényébe kontroll vizsgálatokra, vagy ha nagyon muszály akkor a műtét is szóba kell jöjjön. Sokat gondolok a kanadai egészségügyre, arra hogy milyen nehéz volt felküzdeni magunkat egy-egy szakorvoshoz, hogy minden bajra, panaszra csak a gyógyszerek voltak a megoldások, és hogy sehogy sem törekedtek arra hogy a valós problémát megtalálják. Ez engem rettenetesen frusztrált, lelkileg sokszor nagyon megviselt. Hány olyan ismerősöm, barátom van akiknek állandó panaszaik vannak és az orvosok nem tudják megállapítani miért. Pedig hát mindennek van valami oka.
Tibor lett a személyi edzőm. Muszály rá hallgassak mert én mindig túl tolom magam, most meg nem lenne egy jó ötlet. Ez idáig a lelkemmel nem engedtem el a futást, talán most meggyőztek. Naponta rendszeresen sétálunk, kijárunk a ligetbe, ahol nagyon jó kinti gym felszerelések vannak arra hogy saját testsúlyunkkal edzünk, kint a szabadlevegőn, és szerencsénkre itt, ahol olyan az időjárás hogy az év mind a négy évszakában ez az aktiviti kivitelezhető. Próbálok egészségesen élni, enni, mozogni, gyógytornázni, nem idegeskedni. Ennél többet nem tudok tenni az ügy érdekében. 60 felett egyébként is olyan mintha aknamezőn lépkednénk. Nem tudjuk hogy a következő lépésünk mit hoz.
És ahogy írom ezeket a sorokat pont most kaptunk egy értesítést arról hogy egy kanadai ismerősünk , tegnap váratlanul meghalt. 3 hete itt ültünk a nappalinkban és jókat nevetgéltünk, beszélgettünk. Térdprotézisre várt a Kati, azon kívül nem tudott semmi más bajáról. Hihetetlen. Hát tényleg kiszámíthatatlan mit hoz a holnap. Tudjuk ezt egyébként, de ilyenkor azért úgy nyersen beleszalad a valóság a képünkbe.
Tegnap felmentünk a gyerekekkel a közeli kőhegyre. Micsoda hangulatot festet a köd!? Ez is az a hely ahova bármelyik évszakba mész , mindig más tárul eléd. Ettől függetlenül hiába születtem vidéken, de a kertváros, a külső agglomeráció már nem vonz, csak addig amíg egy -egy program oda nem köt. Sok helyen ott az állandó kutyaugatás, kakaskukorékolás, kályha-kandaló füst, flexelés, a mindennapokhoz hozzátartozik. Ki tudsz menni egy-egy hangulatos utcácskába sétálni, betudsz ülni egy étterembe vagy egy cukrászdába, de egy idő után nagyon unalmas is tud lenni az élet. A mini környezetedben biztos nem találod meg a 15 perces város fogalmát, bekell ülni egy autóba még sokszor azért is ha egy liter tejet venni akarsz. De hát mindenkinek másra van szüksége. Van aki a városi élet elől menekül, és pontosan a vidéki nyugalom kell neki. Mi is voltunk már abban a stádiumban, de ahogy mondani szoktuk, nekünk az már megvolt, több mint 20 évig, és most már nem hiányzik. Mint ahogy az olyan kert sem amit nekünk kell művelni. Itt most mosolyra húzódott a szám mert eszembe jutott amikor az első kertes házunk vételénél, Frankie az egyik barátunk, akik akkor albérleti lakásba laktak, azt találta mondani hogy neki nem kéne kertes ház mert felmérte hogy a kert gondozásával, a fűnyírással stb. időt takarít meg, és azt más hasznosabb dolgokra tudja fordítani. Na és mit gondoltok hol laknak most? Persze hogy kertes házban. Erre mondom hogy mindig, mindenben teszünk egy kört.
Mi rajongva szeretjük Budapestet, ezt a pezsgést, a sokszínűségét, ami itt körülvesz minket. Mindig történik valami, mindig lehet valamit csinálni. Ha van egy -két üres órád, két pillanat alatt szembejön az a millió lehetőség hogy mivel töltsd ki azt az időt, éppen annak függvényében hogy mihez is van kedved. Kimenni a természetbe, benti programra, csak sétálni egyet a városba, vagy kiszakadni mind ebből és elmenni vidékre. Vonzódom ehhez a városhoz mert csodálatos a földrajzi fekvése is. Vannak hegyei, ahol teljesen más a mikroklíma mint lent a városba. A Normafa például mindennap ad helyzetjelentést, milyen fent az időjárás és ennek megfelelően hogy kell készülni az ott tartózkodásra. Fent most is hó van, idelent nyoma sincs. 15 perc alatt egy teljesen más világba tud csöppenni az ember úgy hogy közben nem lépi át a városhatárt.
Valamelyik nap elmentünk megnézni a Szépművészet Múzeumba a Munkácsy kiállítást. Nagyon szépen megcsinálták a kiállító termeket, sok szép festményt összegyűjtöttek a magán kollekciókból, múzeumokból, de én a képektől mégsem voltam elragadtatva. A fekete alappal készült képek sok helyen megvoltak folyva, és nekem speciel Benczúr Gyula képei sokkal részletgazdagabbnak, hangulatosabbak. De hát mindenkinek saját preferenciája van. Rengeteg kiállítás van, most már értem hogy emberek miért vesznek évi bérleteket mondjuk egy- egy múzeumba. Mindig van valami új. Én jövőre már fél áron válthatok jegyet. Hiába, van ebbe a idősödésbe is valami jó.😌
Pirinyó, alias Daisy jól van, élvezi hogy úgy vagyunk vele hogy 15 év után már mindent lehet. Vörösboros vaddisznóragú? Jöhet. Most éppen brokkoli imádat van, úgy eszi mint aki kúrán van vele. Sokat alszik, de amikor fent van, kiköveteli magának ami jár. Továbbra is a figyelem központjában van. Az etetései most már meghaladják egy japán tea ceremónia részletességét is. A különféle porok, táplálék kiegészítők, vitaminok, mind -mind részei a cukorbeteg diétájának, de mellette mindig egy kis extrával, egy falat valami különleges ízzel megkell lepni. Minket általában avval lep meg hogy szerintem már többet költünk az ő étkeztetésére mint a sajátunkra. És élvezi a kis büdös a kényeztetést. Olyankor teli pofával vigyorog.
Ti tudtátok hogy a japán tea ceremónia akár 4 órát is igénybevehet? Hogy külön iskola van rá, és komoly vizsga? Ugyanúgy ahogy a Itamea séfek évekig tanulják a sushi rizs elkészítését. Számomra ez felfoghatatlan. 3 alapanyag kell hozza, meg jobb esetbe egy rizsfőző. Lehet hogy a tanulás miatt olyan drágák a japán ételek, főleg a sushik? Nemrég megnyílt itt a Fasoron egy orientál, de főleg jappán konyhai étterem. Elmentünk megkóstolni, és hát nagyon fincsi volt, a tálalás meg extra mutatós.
Befejezésül kívánom nektek hogy a következő év békében és egészségben teljen, hogy tudjatok időt tölteni azokkal akiket szerettek, és akik viszont szeretnek, úgy hogy közben élvezzétek a mindennapok apró örömeit is. Fedezzetek fel magatokban kíváncsiságot új dolgokra, hogy ne ugyanaz az év ismétlődjön mint az idei. Lépjetek ki a komfortzónából, mert az élet tele van kellemes meglepetésekkel, csak időben elkell kapni őket,……és nem utolsó sorban legyetek készek arra amikor a szerencse történik.
Boldog Új Évet szeretettel. Georgia alias Györgyi ♥️
