Megváltásként jött szeptember második hetén a lehűlés. Én még így huszon annyi fokoknak nem örültem. Az az igazság hogy kifárasztott már minket ez a hosszantartó hőség. Még nincs itt az ősz, csak a hangulata, de én már elengedném a vénasszonyok nyarát is a kellemes , kabátnélküli, de a sál jól esik időért. Pár napra nagyon lehűlt a levegő, a szomszéd országokba szakad a hó, és özönvíz szerű esőzéseket hozott a ciklon. Megáradtak a folyók, így beindult az árvízvédelmi készülődés mindenfelé, rakják a homokzsákokat, zárnak le olyan helyeket is amiket biztos elöntenek a folyók. Nemsokára Budapestre érkezik az ár, most nagyjából 350 centin áll a vízszint, erre jön még a következő napokban plusz 5 méter. Szegény állatokra gondolok akik védtelenek az ilyen természeti katasztrófákban is. Ma olvastam hogy több ezer fecskét találtak már halál közeli állapotban mert az elmúlt napok hideg, esős idői miatt teljesen legyengültek a nagy utazás előtt. Próbálják őket megmenteni mindenféle egyesületek, de még így sem lehet tudni mennyi marad életben, valószínű az idei, új állomány odaveszett. Állítólag az utolsó percig húzzák és hizlalják magukat, mielőtt elindulnak a hosszú útjukra. Szakértők szerint minden nap amit Kisboldogasszony napja után maradnak, (szeptember 8-a) az bónusz. A szakaszos indulást követően végül szeptember 20-ig hagyják el Magyarországot és a céljuk pedig Közép- és Dél-Afrika. Nem is gondoltam hogy ennyire pontosan időhőz mért az elindulásuk. Mentik az állatokat az áradat elől a gemenci erdőkben is, szóval nagy a készülődés.
Hiába nyári gyerek vagyok, mindig is az ősz volta kedvenc évszakom. Van valami leírhatatlan, különleges az őszi hangulatban, egy semmihez nem hasonlítható életérzés. Nemhiába az ősz ihleti meg a legjobban, ösztönzi írásra a líra szerelmeseit is, hiszem mindig gyönyörű versek születtek, születnek erről az évszakról. Én mint amatőr fotós, külön örülök, mivel rendkívül fotogének a fények és a színek ilyenkor. Továbbá jó újra felvenni a zárt túrabakancsot, ropogtatni a faleveleket, szagolni az illatukat a lépéseinknél, és elveszni a misztikus ködös reggeleken. Várom a Hálaadás Ünnepét, a sütőtök és fűszerkeverékének illatát, a meleg pumpkin spice latte kortyolgatását. Jön a gyömbéres keksz, a fahéjas alma, a mézeskalácsfűszeres szilva, és a sok-sok egytálételes komfort, vaslábosos ennivalók illat és ízvilága. Én még Kanadából hoztam őszi illatosítókat, amikben a fahéj, gyömbér, bergamott és a borostyánok a domináló illatok. Olvastam hogy az ízlelésért maximum csak 25 %-ban felelősek a nyelvünkön lévő ízlelőbimbók, a többit a szaglóhámon keresztül tudja az agyunk feldolgozni. Ide a nagyagy központi részébe csatlakoznak bele az érzelmek, emlékek is. Lehet hogy ezeknek a dolgoknak az összessége alkotja azt hogy az ősz ennyi érzelmet tud kiváltani belőlünk.
Mondtam a legutóbbi írásomban hogy teljesen visszavágtuk a cukrot, és hogy akkor fognak a lélekmelengető ételek, sütemények visszatérni a repertuárunkba amikor eljön az ősz. Na most van itt ez a pillanat. Tegnap itt ebédeltek a gyerekek, és akkor még megúsztuk egy citrom parféval, de ma már elkészült a szilva torta is. Szilva szezon van, és erre a tortára azért esett a választásom mert sok benne a gyümölcs és kevés a tészta. Cukor se nagyon kell mert mézédes a szilva.
A múlt hét esős napjai az analóg fotóink (egy részének) szelektálásával, és a függönyök mosásával volt kerek, és fárasztó. Balanszba voltunk mert mind kettő maximálisan lefárasztott. A fényképek a lelkünkre tettek nyomást, a függönycserék a testünkre. Még úgy gondoltuk kint hogy majd itt, életünkbe előszőr takarítót fogadunk fel, amire mindeddig nem került sor, viszont azt megfogadtam hogy a következő függönymosásokra nem vállalkozom. A majdnem négy méter magas, átlátszó és sötétítő függönyökkel már jó fél éve szemezek, de mivel magas létra szükségeltetett, így nem mertem egyedül neki állni a munkálatoknak. Kellett a Tibor segítsége is ehhez. Nem panaszkodhatom mert nagyon sok háztartási munkába besegít, sőt van olyan amit önként magára is vállalt, de van amikor annyi minden van körülötte, hogy nem jön össze a kedve hozzá. Ilyenkor megkell várni a megfelelő pillanatot mert a házasságunk repertoárjába újabban beférkőzött az az új fogalom is, hogy “nem jó az időzítésed“. Az átlátszó függönyünk alapszíne egész világos szürke, és így tökéletesen alkalmas olyanok megtévesztésére akik tisztának látják a poros függönyöket is. Én nem ilyen vagyok. Rögtön kiszúrja szemem hogy nem ilyennek kéne lenniük, plusz még tudtam hogy időben is a mosás már igencsak esedékes. Meggyőzni valakit, aki minden porcikájával tiltakozik a létramászás, függöny leszedés, felrakás ellen, hogy az a szürke nem az a szürke amivel jött, hát igen csak nehéz. De túl vagyunk rajta, látszik a különbség.
Érdekes a házasság intézménye. Még 40 év után is vannak új dolgok benne, és vannak olyanok is, amikhez 40 év is kevésnek bizonyult arra, hogy valami rosszul berögzött dolgot átprogramozzunk a másikon. Ilyen nálunk például hogy ha kivesz egy össze hajtott pólót a fiókból, akkor a másik 10 -et ne gyűrje közbe össze, vagy ha felakaszt egy inget a szekrénybe legalább az első gombot gombolja be rajta, vagy ha felöltözik mondjuk egy programra, mielőtt kimegy az ajtón nézzen tükörbe, hogy hogy is néz ki, és ezt ne nekem kelljen elmondani, akkor már a sietség miatt, egy magasabb tónusú hangnemben. Még mindig dolgozom ezeken.
Ha már bekerült a lakásba a létra akkor igyekeztünk olyan tevékenységeket is kipipálni a listánkról amikhez kellett, ilyenek voltak például a nem szelektált fotók levevése a beépített szekrény legmagasabb részéről és azoknak rendszerezése.
Kihúztuk az ebédlőasztalt, és elkezdtük szortírozni a több ezer fotót. Ott volt az ember életének egy része kiterítve. Események, életünk, családunk pillanatai megörökítve, amikben sok volt az öröm, és sok volt a fájdalom is. Érdekes valahogy ez utóbbi néha jobban beivódik az emlékezetünkbe, és ahogy nézegettük a régi képeket be-be villantak hozzá a történetek is, amitől a lelkünk egycsapásra elnehezedett, és belevegyült a szomorúság is. Pillanatok alatt a múltidézésből jelen lett az agyunkba, és ilyenkor az érzések hirtelen mázsás súlyként nehezednek a szívünkre. Tudjuk hogy már nem tudjuk megváltoztatni a múltat, de azt is, hogy például a mai eszünkkel és tapasztalatainkkal bizonyos helyzetekben mennyivel jobban kiálltunk volna magunkért, a szeretteinkért. Ültem az asztalnál és hol mosolyra húzódott a szám, hol elsírtam magam, és valamikor előjött a düh érzése is, amit igyekesztem rögtön eltolni magamból.
Mivel már éveket tettem abba, hogy feloldjam a múlt terheit, megértsem mások motivációit, hogy mi miért történt, és ez valahogy mégsem mindig vezetett eredményre, így megjött a felismerés, hogy jobb bizonyos emlékeket elengedni. Nem kell az érzéseinket elsöpörve, minden áron feloldani aki, ami bennünk kárt tett, csak meghozni egy elhatározást, hogy többé ne legyenek jelen. Még ha a múltunkból is építkezünk, akkor sem adni teret annak ami volt, hanem csak a jelennel foglakozni. És ennek a gondolatmenetnek a végére már kezdem másként nézni némely képeket is. Kellemes emlékeket kötni hozzájuk nem pedig azt ami belőlük lett. Valahogy ez a folyamat olyan, mint amikor néha az élet olyan helyzeteket produkál amiket borzasztónak találunk, aztán a végén ezekből lesznek a legkacagtatóbb sztorik. Végül is a fotó csak egy pillanat megörökítése, ami érzést kivált belőlünk az már csak az agyunk továbbgondolása, amihez tulajdonképpen nem is kell fotó, elegek csak az emlékek.
Kezembe kerültek anyu -apu átölelős, boldog pillanatainak képei, és ennyi elég is volt, hogy áttranszformáljam, mi is lett ebből a nagy szerelemből. Megszenvedtük a válást. Ők is, én is, és a fotók tömkelege is, amiknek többségét haragból kidobálták az esőbe, hogy menthetetlenül a semmibe vesszenek. Azt hitték evvel kitörlik a múltjukat. Miközben nézegetem Tibor többszáz csecsemő és gyerekkori képét, rólam csak egy -egy maradt meg, azok közül is sok a víz miatt foltosan került a kezembe. Szortíroztunk jó párat, volt amiknek a hátuljára magyarázatot irtunk, nevet a személyekhez, kb. mikor készült, milyen alkalomból, abból az információból amit mi is tudunk. Különösen fontos volt ezt a felmenőink képeihez hozzáfűzni mivel a gyerekeinknek fogalma sincs a nagyszüleik képein kívül hogy a régi stílusú képeken kik vannak. Most nem érdekli őket, és talán sose fogja. Szóval becsuktuk az albumokat, bezártuk a dobozokat és visszakerültek a szekrény tetejére. Majd valamikor ha együtt leszünk a gyerekekkel és nekik is kedvük lesz, újból elővesszük őket…… és megint szortírozunk, barangolunk egyet a múlt útvesztőiben.
Reggelre meglett a szavazás eredménye az Airbnb-típusú szálláshelyek VI.kerületi használatáról, és többség a felszámolásuk mellett döntött. 2026 januártól lép életbe a rendelet. A pár órás szavazás eredménye már most megosztó, polgármesterünk kap hideget-meleget. Úgy tudom a kormány megadta az engedélyt arra hogy a kerületek saját maguk döntsék el, akarják-e ezt az ügyet szavazatra bocsájtani, és a VI. ker elsőként élt a lehetőséggel. Mi végül is nem szavaztunk mert szerintünk egyik válasz sem volt a jó megoldás. Talán a teljes eltörlés nem volt a legjobb választás, de a használatba vételekhez, egy jobb, áttekinthetőbb szabályozást kellett volna létrehozni. Központilag, erre viszont a kormány nem volt hajlandó, és az ellenőrzésekhez sincs meg egy megfelelő létszámú apparátus. Minket nem érint ez a rendelet mert eddig sem volt Airbnb engedély a házban, de az kétségtelen hogy Terézváros másik részében, jobban az ötkor vonzásában elszaporodtak a rövidtávú lakáskiadások. Én is azt vallom hogy a több százezres bőrönd húzogató, akik csak 1-2 napig tartózkodnak itt, nem sok hasznot adnak a városnak. Nem használják az éttermeket, a kulturális létesítmények többségét, nem költenek, nem vesznek semmit, nem mennek hotelbe, szinte csak buli, és találkahelyre jönnek. Persze én is tudom hogy az Airbnb-s tulajdonosoknak adót kell fizetni a kerületeknek, de vajon mennyi lehet az illegális üzemeltető, és mennyi aki bejelentett, de csak részben jelenti le a turistákat? A rövid távú Airbnb-ket és az ezekből kialakított hosteleket, jelentős számban, nem a pénzköltő, igényesebb turisták alkotják. Mostanában felkapta a fejét a fiatalok körében “ hogy megtalálják magukat” elmennek egy világkörüli útra. Mindenki a jövőjét találgatja , miközben nem éli meg a jelent sem. Nézzétek ezt a lenti humoros videót, pontosan erről szól. A végén megtalálták magukat ? Nem igen hiszem. Jönnek buliznak egyet, vagy picit körülnéznek ami ingyen van, esznek egy Big Mac-et, vagy egy lángost, fizetnek pár tíz eurót a szállásért, és itt hagyják a szemetüket, aztán továbbmennek, és sajnos az ökölógiai lábnyoma ezeknek az utazásoknak nagyon káros, akárhogy is vesszük. A másik fontos dolog hogy a befektetők, sok esetben külföldi, felvásárolják az értékes belvárosi lakásokat, hogy aztán rövid távú szálláshelyként adják ki külföldieknek, ahelyett, hogy hosszú távú albérletként adnák ki helyi lakosoknak, így az Airbnb- típusú szolgáltatások nagyban hozzájárulnak ahhoz a lakhatási válsághoz ami most éppen Budapesten van, és így az EU-ban a legmagasabbak közé tartoznak a jövedelemarányos albérletárak Budapesten. Mivel lakcím kártya kellett a szavazáshoz, hiába van a kerületben valakinek ingatlanja, ha nem itt lakik, nem szavazhatott. Ők persze a legnagyobb reklamálok, mert nem tudják elfogadni hogy a kerület lakosai véleményére voltak kiváncsiak, akik effektive itt élnek, nem pedig akiknek csak tulajdonjoga van itt.
Egy utolsó témával zárnám ezt a bejegyzést, mégpedig avval, hogy hogy is érezzük itthon magunkat. Erre most azért is térek ki, mert időközönként erről is szoktam helyzetjelentést adni, másrészt meg azért is mert sokan kérdezik tőlünk. A szűk környezetünkben, ahol lakunk egyre többen ismernek meg, és mi is másokat, és így némelyekkel néha mélyebbre mennek a beszélgetések, így többet tudunk meg egymásról. Tudják hogy több mint 31 évet kint éltünk Kanadába és hogy jó 3 éve itthon vagyunk. Most már elmondható hogy mind a két oldalról van tapasztalatunk. Sokszor a véleményünket fel akarják használni a külföldön élő szeretteik hazacsalogatására, akik kacérkodnak a gondolattal, de félnek meglépni ezt a lépést. Az is meghatározó hogy Észak -Amerikában éltünk, és mondjuk nem Nyugat- Európában, vagy esetleg a világ más táján, mert az Észak-Amerika-i megtapasztalás, szinte úgymond duplát ér, mivel ott teljesen más a kultúra, az emberek viselkedése, a szokások, a morál és meg sorolhatnám, mint mondjuk Európában. Arról nem is beszélve hogy a statisztika szerint is, Észak -Amerikából van manapság a legtöbb hazaköltöző, vagy akiket foglalkoztat a gondolat, és már mutattak valami jelzést erre vonatkozóan. Innen ugyanis nagyobb a lépés mint mondjuk aki csak Barcelonából, vagy Berlinből szeretne hazatelepülni. Európán belül megy az ide -oda vándorlás egyébként is. Nem ritka hogy emberek mondjuk kimennek Olaszország valamelyik részére lakni, úgy hogy közben nem adják fel teljesen az itteni életüket, ingó-ingatlanjaikat, így bármikor jobban haza jöhetnek, és sokan 2-3 év ott tartózkodás után jönnek is, mint most pl. a londoni magyarok, akiket mellbevágott a Brexit, hogy ott is felmentek nagyon az árak, és kevesebb lett a munkalehetőség is.
Én úgy gondolom hogy a lélektani hatások, változások, a legmeghatározóbbak. Az első hónapokban még úgy vagyunk jelen az új helyen mint a turisták, kezdünk ugyan dolgokat intézni, de még egy rózsaszín köd vesz minket körül. Örülünk hogy megléptük, örülünk hogy hosszú idő óta előszőr fujhatjuk ki a levegőt magunkból, úgy gondolva hogy na a nehezén túl vagyunk. Pedig csak ezután jön. Egyre inkább felfedezzük a számunkra furcsa, idegesítő és érthetetlen dolgokat, és elkezdünk megküzdeni az ezekkel járó fusztrációkkal. Jó pár hónap eltelik, nálam majdnem két év, mire otthonosabban mozogtam, és tiszta szívből azt tudtam mondani, hogy itthon érzem magam, pedig hát végül is ide születtem. Hiába jössz haza a szülőföldedre, ez egy új „emigráció” lesz. Ha huzamosabb ideig élünk egy más kultúrában , mint például mi is, akkor átvesszük annak az országnak az értékeit, szokásait, kultúráját, azt a normát ami az ottani ember viselkedéseit meghatározza. Amikor hazaköltözünk, bármilyen érdekes, de ugyanúgy átmegyünk a “kultur sokkon” mint amikor kimentünk. Ez amire nem igen lehet felkészülni. Mi sem vártuk a rögtöni sima átállást, mert tudtuk hogy olyan nagy időt töltöttünk Kanadába, hogy nem gondoltuk arra hogy itthon már nem érhet minket meglepetés. Ráadásul a 31 év kanadai élet megresősítette azt a tényt is, hogy minél inkább beilleszkedett valaki az új kultúrába, annál nehezebben találja meg újra a helyét a régiben. Kétségtelen hogy tapasztalatokat kell szerezni ahhoz hogy kialakuljon egy aránylag pontosabb meghatározás arra, hogy hogy is érzi magát az ember az új országában. Ehhez viszont idő kell, creditet adni az új dolgokra, és türelem. Bármilyen furcsán hangzik dolgozni kell ezen is, hogy ne a hiányosságokat vegyük észre, hanem azt a sok jót is ami újonnan megadatik. Nem szabad beleesni abba a csapdába, hogy még mindig görcsösen a régi, megszokott termékeket hiányoljuk, miközben nem vesszük észre, hogy itt más ugyan a kínálati paletta, de sok esetben sokkal jobb és szélesebb a választék. Butaság leragadni egy pohár Tim Hortons, vagy egy Costco-i bevásárló élmény hiányán. Sok minden volt ami idegesített, és szokatlan, mondanám megszokhatatlan volt itthon, mégis az ember adaptálódott a szituációkhoz és könnyebben átállt mint gondolta volna.
Nekem legfőképpen két dologgal van bajom, és még mindig nagyon nehezen tudom elképzelni, hogy ezeket valaha is megfogom szokni. Az első ilyen a közbeszéd minősége, sokak negatív viselkedése, és annak nagyon a felszínen, néha az orrod előtt történő kinyilatkoztatása. Persze zsigerből kritikusabbak vagyunk sok magyar ember intelligencia szegény beszédjére, a hangos, proli, káromkodós megnyilvánulására. Kanadába ha meghallottam egy “ fuck”-ot úgy ért mintha itt azt mondanák hogy asztamindenit, de itthon egy proszto bazd meg-e, földbe tud döngölni. És ráadásul ezek az emberek a leghangosabbak.
A másik mindennapos dolog az a közlekedés, ami olyan mint egy csatatér, és ahol sokan úgy ülnek kocsiba, hogy na ma mindenkit lekell győzni. Egyszerűen minden szarért ledudálnak. Sokkal kevesebb az empátia, mindenki rohan, és lenyomják az útról, aki óvatosabb. Nincs olyan nap hogy valahova ha autóval mennénk, ne kerülne egy -két degenerált az utunkba. Hiába vannak jó, figyelmes, előzékeny, kulturált vezetők is, a barmok is ott vannak az utakon és a hangjuk, a viselkedésük, elnyomja a többiét. Kanadába a nagytöbbség udvarias, és követi a szabályokat. Nem hiába tökéletesen működik a 4-es stop tábla is, ahol az indulhat el előszőr a kereszteződésben, aki előszőr odaért, és utána érkezési sorrendben a többi. Itt bevezették ezt a degenerált jobb kéz szabályt mert biztos nem funkcionálna mindenkinél hogy elismerje hogy ki volt ott előszőr a stop táblánál.
Amit tudunk, és teszünk is, hogy a jó dolgokból példát mutatunk, nem állunk bele értelmetlen konfliktusokba, csináljuk a magunk dolgait, és nem foglalkozunk máséval. Élvezzük a pozitívumokat ami van, mert van bőven, és erre koncentrálunk nem a negatívumokra, mert az meg van mindenhol a világon. Tudjuk hogy amikor itt valami kibillent a lelki egyensúlyunkból, és szóba hozzuk, pillanatok alatt előtudunk hozni olyan kanadai megtapasztalásokat is, amik ugyanúgy zavartak, ha nem jobban. Tehát nincs paradicsomi állapot sehol.
Van aki az itthon maradt családja miatt jön haza, van aki teljesen új lappal indít. Mi az utóbbi utat választottuk. Tudtuk miért mentünk el, és nem akartunk ugyanabba visszajönni. Ha én 2019-ben, 15 év hazalátogatási szünet után, 3 hétig nem a barátok által kölcsön adott lakásba laktam volna, és nem jókedvűen, hanem a rokonok megszokott negatív hangulatú útravalójával indultam volna el nap mint nap várost nézni, akkor ma nem lennénk itt. Mindenkinek rengeteget számítanak azok a benyomások amiket a hazalátogatási időben megtapasztal, és nagyon sokan azt a hibát követik el hogy miközben haza szeretnének jönni, és kóstolgatják az országot, minden egyes hazajövetelnél rögtön a rokonokhoz mennek lakni, és elkezdik a végeláthatatlan rokonlátogatást. Úgy telik el a szabadságuk, hogy másra, és nem saját magukra fordították. És hát legyünk őszinték, halljuk a sztorikat arról, hogy egy-egy ilyen „pihenő” után, alig várták hogy vissza menjenek. Én is akárhányszor itthon voltam a rokonok miatt fáradtabban mentem vissza mint ahogy eljöttem, így nem láttam értelmét a gyakori hazajöveteleknek sem, és így sokáig a honvágyam sem alakult ki. Azt tanácsolom éljük meg magunk a saját és nem a mások által befolyásolt élményeinket, vagy bármit ami utunkba kerül, mert a mi életünkért mi vagyunk felelősek, nem mások.
A nap végén azt kell mérlegelni, górcső alá vetni, hogy mit tud az ember kihozni a napjaiból, mennyire tölti ki az idejét olyan dolgokkal amiben jól érzi magát, mennyire nyugodtan fekszik le, és kell fel. Őszintének kell lenni magunkhoz, figyelembe venni a lehetőségeinket, a körülményeinket, és ennek függvényében kell számításba venni, hogy hogy is érezzük most magunkat. Biztos vagyok benne hogy mindenkinek más az útja, a megtapasztalása, az elvárásai, így hogy jó -e hazajönni, országot váltani, ez is egyedi. Én imádom Kanadát, de most jó itthon lenni. Élvezni, használni, gyönyörködni abban ami az enyém is, és ami olyan sokáig elvolt tőlem véve.
