Lassan lecseng a nyár, bár most még tombol a hőség. Vannak napok mint pl. a tegnapi is amikor csak kora reggel vagy késő este merészkedik ki az ember mert napközben felforr az agyvizünk, még víz közelben is. Extra meleg augusztust tudhatunk magunk mögött, azt hiszem van benne egy két meleg rekord is. Ma és tegnap is kint voltunk reggel nézni a világbajnoki maratoni futást. Nekem különösképp nagy élmény volt, annyira hogy sokszor meghatódtam, látva és tudva hogy milyen erőfeszítés, kitartás, agyi munka kell ahhoz hogy valaki ilyen teljesítményre képes legyen. Rengeteg büszkeségben lehetett részünk idén nyáron is. Nem hiába hogy bárki jött hozzánk, a látnivalók és a programok miatt alig akart elmenni. Ez az atlétikai világbajnokság csak hab volt a tortán. Az atlétika a sportok királynője, így az atlétikai világbajnokságokat a harmadik legnagyobb sporteseményként tartják számon, az olimpia és labdarúgó-világbajnokság után. A szervezés, a minőség, a kiváló sport teljesítmények az emberek tízezreit vonzották az atlétikai központba és milliókat a képernyő elé. Sebastian Coe, a Nemzetközi Atlétikai Szövetség elnöke úgy nyilatkozott hogy “ Nem emlékszem ilyen jó hangulatú világbajnokságra “, “ Budapest világbajnok város “, és ösztönzi a magyarokat hogy pályázzanak ismét az Olimpiára mert adottak a feltételek. Nagyon kedvemre valók voltak azok az új ötletek amiket eddig még nem láttam más sport rendezéseknél, gondolok itt a versenyek alatti élő zenék tömkelegére, a rögtön nyakba akasztott érmekre, a teltházra, és az egész magával ragadó hangulatra ami nem csak a sportolóknak hanem a nézőknek, résztvevőknek, lebonyolítóknak is köszönhető volt. Nagyon szép gesztus volt a rendezőktől hogy a férfi maraton után még meghagyták a pályát, a lezárásokat és megszervezték a Hősök Futását ahol a hőség ellenére rendkívül sokan álltak rajthoz. Futók ezreivel telt meg az Andrássy út, amely a világ első olyan futóversenye volt, amelyet közvetlenül egy atlétikai világbajnokság maraton száma után rendeztek, és ahol a futók ugyanabból a rajtból indulhattak és ugyanabba a célba érkeztek meg mint ahol percekkel előtte a világsztárok versenyeztek a győzelemért.
Most voltak az augusztus 20. ünnepek is ahol előre listát készítettem hogy a háromnapos ünnep során megtartott különböző rendezvények közül melyek azok amikre szívesen kimennénk. Itt Budapesten 20 különböző helyszínem több száz rendezvényből nehéz volt választani. Mindegyik ingyenes volt. Amit ez a város visszaad az embereknek az egyszerűen hihetetlen. Persze megint mondják hogy a tűzijáték egy vagyonba került, de rengeteg embernek életreszóló élményt ad. Voltunk a Filozófusok kertjében megtartott Cinema Paradiso koncerten is, ahol híres filmzenéket varázsoltak vissza a Filharmónukosok, és egy gyönyörű szoprán énekesnő Cristina Mosca. Jobb és magasabb színvonalú volt mint ami hasonlót télen a Papp László arénába láttunk jegyvásárlással. A Tabáni koncertek, a vári vásárok, Szent István téri koncertek, a városligeti programok teltháza mind azt bizonyítja hogy az emberek élvezik és szükségük van a színvonalas, ingyenes, kiválóan lebonyolított rendezvényekre is. Persze én sem vagyok hülye, tudom hogy az adófizetők pénze is benne van jócskán, de Kanadába is fizettünk még több adót és alig kaptunk vissza belőle. Emlékszem, csak most ami hirtelen az elsők között eszembe jut hogy a Covid alatt a tavunknál ahol mi is laktunk a befagyott tavon a városvezetés csinált egy köralakú elkotort jégpályát, amit volt pofája bekeríteni és pénzt kérni azoktól aki korcsolyázni akartak. Persze senki nem ment oda, hanem pillanatok alatt a közösség lekotorta a havat máshol a jégről, és csináltak, csináltunk magunknak sajátot. Ha egy pillanatig is honvágyam lenne, ami jelenleg nincs csak ezekre meg a semmi programos időkre gondolok. Egyenlőre ami a legjobban hiányzik itt a barátokon kívül, az a kocsim és a vezetés élvezete, a szabadságom ami evvel járt, na meg az utazások. Itt nem szeretek vezetni, számomra nem kikapcsolódó a sok bunkó miatt. Természeten nem mindenki az, de az a pár aki az utakon van és az ideges, arrogáns magatartást gyakorolja azok teljesen elrontják az egész vezetés, közlekedés öszképét. Most jó példa volt erre ami a világbajnokságon is történt. Minden szépen , flottul ment míg az egyik este két golfautó az atlétikai központnál ahol ráadásul teljesen üres volt a tér, és senki más nem közlekedett rajtuk kívűl , összementek. Ráadásul az egyikbe elit atlétákat vittek ki a versenyszámra. WTF. Két barom megint kormányhoz ült. Felelőség, inteligencia, agy nélkül. Kétségtelen hogy átkell reformálni egy csomó mindent a közlekedéssel kapcsolatba. Itt van példának okáért a rollerek és a gyalogosok, autósok közti egyre jobban elmélyülő ellenszenve, problémája. Most olvastam hogy Párizsban betiltották az összes bérelhető rollert mert már olyan számba léteztek, és olyan mértékben zavarta a gyalogos közlekedést hogy rájöttek hogy valamit csinálni kell. Kiváncsi lennék itt kiknek a keze van benne, kik azok akik ebből meggazdagodnak, mert azok biztos nem sétálnak a járdákon. Egyszerűen életveszélyes hogy némelyik rolleres 30-40 km/ hr sebességgel egyszer csak elszáguld melletted. A barom polgármesterünk csak festeti fel a biciklis, rolleres sávokat , amin most már a mentősök sem tudnak átmenni, s míg óránként csak egy pár ember használja a kijelőlt sávokat, addig több ezer autós mindennapjait teszik pokollá vele.
Magyarország stabil a hülyeségeiben, az árak emelkedésében, de mindent összevetve ettől függetlenül az élet mégis itt sokkal jobban élvezhető nekünk most mint Kanadába volt. Persze megvan a buborék magunk körül, s néha intenem kell magam a nyugalomra, mélylégzésre, de van olyan is amikor egy feles se segít. Na akkor szoktunk elkezdeni viccelődni a helyzettel, ami szerintem a legjobb gyakorlat a probléma megoldására, vagy legalábbis a lelkedre súlyként nehezedő teher felszabadítására. Ha az ember a nyomorúságán is röhögni is tud. Nem szabad túl komolyan venni az életet, főképpen a hülyéket mert az csak táptalajt ad nekik. Az árakkal , inflációval nem igen lehet megbarátkozni, na meg avval a tudattal hogy amióta az eszemet tudom ebben az országban egyfolytában az árakat csak emelik, teljesen mindegy kivan kormányon. Itt mindig minden csak drágul. És mégis ha egy külföldi erre jön akkor nem a szegénység amivel előszőr szembesül szerintem hanem a középszintű jólét. Nyilván mivel Budapesten a belvárosba élünk ebből mi hatványozottan látunk és a való igazság az valahol máshol is lehet. Elhiszem, de nem tapasztalom. Sokan kérdezik hogy érezzük itthon magunkat. És én csak azt tudom mondani hogy köszönjük egyenlőre jól. Volt olyan gyönyörűen felszerelt olasz dizájn ruhabolt üzlettulajdonos, aki azt mondta hogy itt csak annak jó aki úgy jön ide, de nem itt él, nem itt keresi a pénzét. Azért úgy elgondolkodtam ahogy körbenéztem az üzleten, ránéztem a többszázezres felszerelésére amit magán hordott, hogy miről is beszél. Biztos vagyok benne hogy aki ilyen minőségű ruhaboltnak a tulajdonosa az nem élhet olyan nagyon rosszul.
A haza költözők, mint pl. mi is néha, avval a “ kedves “ beszólással találkoznak, hogy “ Én a Ti helyetekben nem jöttem volna haza “. DE TE EL SEM MENTÉL szerencsétlen! Sokan csak panaszkodnak és gondosan figyelnek arra hogy a beszólásaikkal lealázzák az embert. Mindig mondom. Meglehet próbálni, nyitva az aranykapu, mehet mindenki arra szerencsét próbálni amerre akar. De csak panasszal, negatív piszkálódásokkal biztos nem viszi előbbre a helyzetét. Jó lenne ezt szem előtt tartani. Sok tarack helyett inkább normális bevándorlókra lenne szükség. Nem olyanokra akik megszállják papírok nélkül a határokat, akik csak kiadásokat varrnak a nyakunkba ( arra egyenlőre itt vannak az ukrán menekültjeink is ) hanem olyanokra akik dolgozni tudnak, és szeretnek, akik nem átvariálni akarják az országot, hanem akik beakarnak illeszkedni. Kanadai állampolgár lévén hiszek abban ( mert arra halad a világ egyébként is) hogy jobb ha megbarátkozunk avval a gondolattal hogy az új normalitás az az, ha megtanulunk egymással, egymás kultúrájával, világnézetével együtt élni, de úgy hogy közbe ne a másikat akarjuk eltiporni.
A magyar emberek egyre kevesebben vannak, bármit próbál a kormány , a vezetés, bármilyen fiatalokat segítő intézkedés lép érvénybe, nem születik több gyerek mint ahányan meghallnak. Tehát fogyunk. Az idős generáció, ahogy látják a világot és amit átadnak az új nemzedéknek nagyon nagy részben felelős ezért. Most már látom én is a rákfenéjét ennek. Ha több fiatal lenne, értelmiségi középosztály, külfölfiek akiknek nyitott a látókörük, egész más lenne itt az élet. Minden megvan ahhoz hogy élvezni lehessen egy gyönyörű országot, csak a mentalitáson kéne változtatni. Mindig mondták hogy levagyunk maradva vagy 50 évvel a nyugati országokhoz képest, és bár igyekszünk ezen javítani de nem minden téren sikerül. Ha nem is 50 évvel, de ha átmegyünk mondjuk Ausztriába rögtön látható a különbség úgy viselkedésben mint mindenben. Rengeteg magyar át is költözött mert közel van, bármikor hazatud ugrani ha a honvágy elkapja, vagy ha magyar programokra éhes, vagy ha hozzátartozói, barátai hiányoznak. Egyedül a német nyelv, amit én pl. személy szerint nagyon nem szeretek és hiába a világnyelv már régóta az angol lett, ott, ellentétben pl. Magyarországgal, sehol egy felírás, sehol egy angol nyelvű tájékoztató. Sokan tudnak angolul de még mindig elvárják hogy beszéld a német nyelvüket. Na de nem megyünk át Ausztriába sem élni sem vásárolni. Itt most eszembe jut egy -egy kinti barát számunkra nevetséges és egyben szerintem rájuk nézve megalázó próbálkozása amikor is az Usá-ba átslicoltak egynapos bevásárlási körútjaikra. Képesek voltak kidobnivaló ruhába átmenni hogy a public WC-be öltözzenek át a kint megvett új ruháikba , mert ha jól emlékszem csak 400 dollár értékben lehetett áthozni dolgokat a határon. Vagy a tucatjával vásárolt dobozos sör vásárlások, amiket csak azért vettek mert pár centtel olcsóbb volt mint Kanadába. Ilyenkor látszik mennyire mások vagyunk emberek, és ezért sokszor nem érjük meg egymást alapszinten sem. Mások a fontos dolgok, más ahogy prezentáljuk magunkat, másképp sporolunk, és legfőképpen más az értékrendünk. Disznó vagyok. Visszaélek avval a sok-sok információval amiket éveken át kaptam és amiket éveken keresztül csak hülyére meredve tudtam lekommunikálni. De olyan jól esik most erről beszélni. Megnyugtat, viszont biztos vagyok benne hogy a mi cselekedeteink között is jócskán volt olyan amin mások rökönyödtek meg. De szép is lenne az élet ha mindent akkor tudnánk kibeszélni amikor a valóságban megtörténik. Valahogy szerintem ez lehetne alapja egy őszinte barátságnak. Vannak kanadai barátaink akik bár a szocializálódás utján mérföldköveket tettek meg az utóbbi években mégis nyíltan elmondták hogy ők utálják a legtöbb embert. Jókat röhögtünk ezen mert pontosan tudjuk mit éreznek , mint a legtöbb ember szerintem, csak ki- ki másképp prezentálja. Ők ilyen egyszerűen, őszintén.
Mindenki jár Parndorf-ba az outletbe mert ott akkora leárazások vannak. Megnézik egyáltalán hogy a leárazott termékek javarésze még így sem égbekiáltóan alacsony ár? Tudják hogy egy kicsit mindig átvannak verve? Parndorf már televan olyan vásárlói réteggel akikkel még itthon sincs kedvem vásárolni. Nem akarok szűkíteni a megfogalmazásomon de az egész a 80-as évek Mariahilferstrasse hangulatát idézi, csak akkor hűtökkel a csomagtartó tetején, meg a kocsiba begyömöszölt nagymamával jártak,( de legalább kézpénzzel) most meg a hitelkártyáikkal vett ruhákat, cipőket, egyebeket tömködnek a bevásárló táskákba, amik rövid időn belül valahol a szekrény mélyén fognak úgy is lapulni. Ez a megtapasztalás nekem olyan mint amit a CruseShip élményekről hallok.(Valaki Cruise Shippes mesélte hogy sose használják a hajon a medencét vagy a jakuzzit mert televannak az ilyen hajók olyanokkal akik nem érik el kézzel a hátsó felüket.) Ez a fajta világjárás szerintem egy olcsó verziója annak hogy megismerjen valaki egy adott országot. Ellehet mondani hogy több országba megfordultak, de hogy az adott helyről nem lesz több információja mint amit egy -egy prospektusból megtudhat, az biztos. Ilyenkor csak az utazásra áldoznak pénzt a mélyebb élményekre már nem. Nagyon felszínes az egész. Amolyan parasztvakítás. A Cruise Shippessek szerintem olyanok mint a Japán turisták a fényképezőgépükkel. Mindenhol voltak de semmit sem láttak. Akik végig vakuzzák az egész világot, és otthon, az előkeresett képekből próbálnak maguknak egy úti élményt varázsolni. Pontosan olyan mint amikor valaki elmegy mondjuk Rómába, pénzt dobál a Trevi Fountan-be vagy esetleg csinál egy- két képet a Spanyol lépcsőnél is, de arra már sajnálja a pénzt hogy elmenjen egy -egy fontos múzeumba, hogy beüljön egy híres étterembe, hogy eltöltsön akár több napot is , mert annyi a látnivaló, mert igazán megszeretné tudni annak a helynek a valódi nevezetességeit, értékét, hogy hogy élnek ott az emberek, milyen a kultúrájuk, a szokásaik, mit rejt a város valójában magában, milyen a kisugárzása.
Visszatérve az idősekre még egy pillanatra.Azokra akikről teljesen más lett a róluk alkotott véleményem mint korábban. Odakell rájuk figyelni, szeretet adni, segíteni a kiszolgáltatottakon, de vannak szeretetreméltó, szépen megöregedni próbálok akik elfogadják a segítséget úgy ahogy kapják, és vannak a hárpiák akiknek semmi nem jó, mást nem akarnak csak hogy minden úgy történjen ahogy azt ők elképzelték, minden maradjon úgy ahogy az a fénykorukban létezett és a figyelem központja mindig rajtuk legyen. Ez utóbbi általában szeretni képtelen. Van egy ilyen öreg elvtársnő is a házunkban, akit direkt neveztem így mert ő volt az egyik nagy élvezője a kommunista rendszernek. Magyarként NDK-ba született, aztán hazatelepült és látványosan a kegyeltje lett az akkori rezsimnek. Ment a mutyizás, a besúgás, káderezés aminek köszönhetően övé volt régen a villa, amiben lakunk majdnem 80 % -a. Abban az időkben amikor emberek lakásait szétosztották, amikor a polgári lakosság nagy része társbérletben kényszerült élni , amikor a vagyonaikat beolvasztották, elherdálták. Van olyan rokonom akik társbérletben éltek két gyerekükkel, és egy öreg asszony társbérlővel, aki nem főzött, mégis felvoltak osztva a konyhában lévő gáztűzhely rózsái amiből az övét semmi körülmények között nem adta át, hiába nem használta. Milyen szép, kellemes lehetett vele az élet! Eszembe jut a Fábry egy két önálló estjéről hallgatott elbeszélés, hogy jómódú családként hogy kényszerültek a saját lakásukban másik 2 családdal együtt élni.Vagy akár itt van a mi családunk példája is akiktől a Ceaisescu rendszer házat, lakásokat vett el. És ez nem volt olyan régen. Mi kellett ahhoz hogy abban az időben valaki egy villaépület nagy részét mégis birtokolni tudja.!? Érdekes mert még fiatalabb koromban is úgy tekintettem vissza a Kádári korszakra amiben gyerek voltam, hogy legalább adott egy biztonsági hálót, egy törődést, és csak most felnőttként szembesülök avval mi is volt valójában, milyen más is lett volna ha nem egy kommunista országban növök fel, és miért is soha ne jöjjön vissza az a korszak. Maradványai még közöttünk élnek, és az a mentalitás ami bennük van még mindig iszonyú rákfenéi a társadalomnak. Járunk előadásokra, amit említettem már korábban, ahol városvezetéssel egybekötött, művészettörténész által kifejtett témákból tudomást szerezhetünk, egy- egy városrészről, kulturális, építészeti műremekekről, mindarról hogy hogyan épült, fejlődött Magyarország. Könnyen felvázolódni látszik hogy mind -mind az a sok műemlék amikre most gyönyörködve, büszkén nézünk, azok a műalkotások amik beírták magukat a művészettörténelembe milyen társadalmi réteg által jött létre.
Sajnos megint kibillenni látszik az inga mert most meg a NER mérhetetlen meggazdagodása ami szemet szúr és bántja az egyszerűbben élni tudó és vágyó embereket. Hatalmas meggazdagodások vannak itthon. Múltkor Tibor megnézte csak az Andrássy út palotáinak tulajdonosi listáját mert kiváncsi volt hogy egy -két teljesen lakatlan villa kihez tartozik. Meglepő hogy a világörökség részeként emlegetett Andrássy útnak az ingatlanjait egy pár ember birtokolja csak manapság. Hogy és miből? Itt csak mindekinek a szája nagy, de amikor hangot lehetne adni a nemtetszésnek akkor sehol senki. Amikor például a tanártüntetések voltak, akkor is az iskolásokat tolták ki az utcára, akik jobbnak tartották ezt a feladatot, mert koncert meg szabadidő volt, mint bent ülni az iskola padban és tanulni. Vagy említhetném a nevetséges és egyben siralmas kordon döntögető politikusokat és egyéb mit sem tudó zavargást keresőket is, akik igazából egy normálisan felvázolt miértet nem képesek szövegbe foglalni. Nézzük meg a franciákat! Ott összefognak, kimennek, ott olyan hangot adnak a nemtetszésüknek hogy kénytelenek átreformálni ezt-ezt. Nem is kis dolgokat.
Kint még mindig 37 fok van várjuk hogy hűljön és kitudjunk menni a pirinyóval ha nem is labdázni , de totyogni egy- két háztömböt. Itt Külső Terézváros televan ősfákkal, növényekkel, szerencsére kapunk elég árnyékot ebben a hőségben és hát az is számít hogy nem papírfalak vannak mint kint Kanadába hanem félméteres tégla, kő-szigetelés a házfalakon. Télen alig kell fűtés, nyáron meg hűtés mert ha jól levan hűtve a lakás a klimákkal akkor nagyon jól tárolják a légterek a hűvös levegőt. Nagyon szeretem ezt az európai rendszerű hűtést mert nem fagy le a lábunk, mivel nem alulról jön a hideglevegő.
Tegnap elment az utolsó turnus is, most egy pár napig biztos pihenünk. Az az igazság hogy május óta egyfolytában volt valaki nálunk. Hol ismerős, hol, barátok, hol saját gyerekeink. Ez azért bármennyire élvezetes de idő után fárasztó is tud lenni, főleg már ebben a korban, mert már ilyenkor nem arra vagyunk kitalálva hogy egész nap szórakoztassunk, főleg ilyen hosszú időn keresztül. Viszont tudjuk hogy a pillanatokat akkor kell megélni amikor lehetőség van rá úgyhogy mentünk az árral. Öröm volt nézni és megtapasztalni hogy mindenkinek hogy tetszett itt, és hogy megerősítést kaptunk hogy nemhiába érezzük itthon jól magukat.
Nekem mindig is a család volt a legfontosabb, olyat szerettem volna gyerekkorom óta , ami nekem sajnos nem adatott meg. A családról alkotott illúzióim azonban mára teljesen szertefoszlottak, legalábbis ha a nagy család fogalmát vesszük. Már a felmenők között a legtöbben nem élnek, akik meg vannak ugyanúgy nincsenek benne a körünkben ahogy eddig sem voltak. Gyerekeinkre koncentrálunk, arra hogy szép, tartalmas, boldog éveket éljenek, annak ellenére hogy ez főleg már az ő munkájuk nem a miénk. Elmondani sem tudom mennyire élveztük a velük töltött időt megint. Egyre jobb. Egyre többet beszélünk olyan témákról amit régen kerültek, vagy éreztük hogy vékony jégen táncolunk ha felhozzuk. Most ők a kezdeményezők. Szeretnek a gyerekkorukról beszélni, arról hogy miket hogy éltek meg, hogy sokszor teljesen másként mint ahogy mi szülök elképzeltük. Némely dolgokat jobban, némelyeket kevésbe. Régen úgy gondoltam hogy majd ha belépnek a felnőtt korba na akkor majd tudunk mi a szülők egy leltárt készíteni arról hogy sikerült a nevelés, mi lett az eredménye. Aztán rájöttem hogy erre várhatok egész életem végéig mert ez a leltár sose lesz kész. Mindig változnak, ugyanúgy ahogy mi is. Nagyon sokszor padlót fogtam, elveszettnek éreztem magam mint szülő és tessék……most nálam büszkébb nem is lehetne. Tibor mondta és van benne valami hogy bizonyos értelemben a gyerekeknek csalódást kell okozni néha a szülőknek mert ha egyfolytában csak a szülői útmutatás szerint élnék az életüket abból sok fejlődés nem lenne. Rákell találjanak a maguk utjára, amit még mi a tapasztaltabb szülők sem tudunk előre mi is lenne az. Akárhogy is van még mindig szükségük van ránk, avval hogy tudják hogy mindig ott vagyunk mellettük, mindig ott a kinyújtott kéz ami elkapja őket ha baj van, vagy ha éppen visszakell húzni őket a valóságba. És igen az én két rossz evő gyerekem, akiket próbáltam tanítani egy két dologra a konyhába és ami nagyjából leperegni látszott, ma mégis ők főznek ránk. És istenieket. Élvezettel, szeretettel. Imádom hogy felnőttek, hogy őszintén beszélhetünk, hogy nincsenek tabuk, hogy nincs érthetetlenség, és főleg nincs bántás. Tisztelem őket amiért magukra , a saját hibáikra is reflektáltak, és fejlődtek, és hálás vagyok, amiért tükröt tartottak nekünk is – és lehetőséget adtak a változásra.
Rengeteg programba, tartalmas , szép nyárba volt részünk. Jó volt megosztani ezt a szeretteinkkel, mert az egyedüli örömök pillantok maradnak, a megosztottak beássák magukat a szívedbe, ami feltölt, boldogságot ad, jelentést arra hogy tovább vigyünk dolgokat, hogy fejlődhessünk.
