Elmaradt a januári beszámolóm és most is már febr. végét irjuk. Voltak lábjegyzeteim, de valahogy nem jutottam el odaáig hogy összeterelgessem a gondolataim, vagy aktualitásukat vesztették a dolgok. Én is sokszor sok mindent máskép tapasztalok meg az idő elteltével, és bizonyos dolgokba megváltozik a véleményem. Nyilván több behatás, több megtapasztalás útján hitelesebb képet tudunk adni azokról a dolgokról amik a mindennapjainkban megtörténnek. Lassan két éve hogy itthon vagyunk és csak most kezd kialakulni egyfajta otthonosság érzése, nem csak az otthonunkba hanem a mindennapjainkba, a viselkedési formákba, az üzletekben stb. Például megtaláltam a szuper fűszeresemet ahol elájultam a választéktól. Még Kanadához képest is óriási, pedig ahol ugye a soknemzetűség miatt több fajta élelmiszert hoznak be mint amire mondjuk egy átlag kanadai születésűnek igénye lenne. De ez a bolt visz mindent. Még friss vörösáfonyát is kaptam, naan- paratha kenyereket ami az indiai, mediterán konyhához nélkülözhetetlen, és olyan szójaszószt is, ami egész más dimenzióba viszi a kínai főztjeimet mint eddig. Curryből van vagy 25 fajta. Sose szerettem a mall-okat a nagy áruházakat, mert a bőség zavara mindig szédített. Viszont most megtaláltam azt ahol kisebb üzletek vannak, tele igényes, nyugateurópai termékekkel, s talán mert nincsenek gagyi üzletek a vásárlók száma is kevesebb, a hangulat is sokkal emberközelibb, kellemesebb. Kerülünk bizonyos kerületeket és tudjuk hogy mikor, milyen formában lehet kiállni az igazunkért. Tudjuk mit kerüljünk, és mi az, és hol, amivel kellemesen feltöltődünk. És tanulunk, egyfolytában tanulunk a helyzetekből.
Azt mondják új év, új élet. Mondjuk én már fiatal korom óta nem hiszek az új évi fogadalmakban, kívánságokban, de azért az megfogalmazódott bennem az éjféli koccintásnál hogy nem volt rossz a tavalyi év sem. Nem volt könnyű, nem volt egyszerű, de legalább haladtunk. Nyugodtabb évet persze kívánok, az sosem árt, na meg egészséget mert az a legfontosabb. Végre kimondhatom hogy itthon vagyok. Nincs nagyobb kaland, mint hazaérkezni, hazatalálni – beteljesíteni- és fölfedezni azt, ami a miénk. Megtettük. És nincs gyengébb és „jogosabb” birtoklás se, mint szeretnünk azt, akit szeretünk és aki szeret minket. Míg mindig nem értem magam útól, az elmúlt évek nehézségei, megpróbáltatásai azért rányomták a bélyegüket az életemre. Ilyenkor amikor egyébként is gyorsultabb ütembe öregedünk úgy éreztem hogy zuhanórepülésbe kerültem a korommal. Főleg testileg és ebből az örvényből próbálok most kievickélni. Sosem tagadtam a koromat , de mindig jó érzés volt hogy fiatalosabban éltem át az éveket mint ahány éves voltam. Ez azért most nem így van. És igen, őszintén várom a fordulatot, mikor azt mondhatom hogy testem -lelkem egyensúlyban van. Valahol olvastam hogy aki valóban tud várni, abban megszületik az a mélységes türelem, amely szépségében és jelentésében semmivel se kevesebb annál, amire vár.
Európán belül állítólag itt Magyarországon a legnagyobb az infláció jelenleg. Két- háromszoros. Azt mondják azért is van mert a kormány ársapkákat tett bizonyos dolgokra, mint benzin, alapvető élelmiszerek. Viszont hát milyen a magyar!? Az üzletek nem fognak rosszabbul járni, így viszont a veszteségüket rárakták más cikkekre, így minden drága. Valami az biztos hogy nem jó az elméletben mert akármennyire is mutogatnak a nyugat-európai országokra hogy ott mennyire nagy bajban vannak, azért ott még mindig jobban élnek mint itt. Ársapkák nélkül is. Vannak üzletek amikbe a dolgozók elmondásai szerint mindennapos árazások vannak, ami azt jelenti hogy naponta pozitív -negativ irányban tud változni a legtöbb árucikk ára. Ajánlják hogy online kell megnézni és ellenőrizni hogy az embert ne érje váratlanul. Viszont ahogy elnézem és hallom a gyerekeinktől Kanadába is rettenetesen felmentek az árak. Akartam egy pár dolgot hozatni a gyerekekkel a Costcoból de amikor megláttam a megváltozott árakat akkor rájöttem jobban járok ha itt veszem meg. Mostanában meglepődve nézem a havi grocery kiadásunkat , ugyanakkor elégedettséggel tölt el, ( amire egyébként mindig utalok ) hogy mennyi ingyenes dolog van amit az ember élvezni tud és Kanadába nem hogy nem volt ingyenes, de még elérhető sem. Jó példája ennek a gyógyfürdők és szolgáltatásaik. Mi tavaly vettünk évi 5000 ft-ért un. Zsigmond Kártyát amivel féláron lehet bejutni a legjobb gyógyfürdőkbe vagy termálfürdőkbe. Járunk is. Jó tudni azonban, hogy nem minden termálvíz számít gyógyvíznek, viszont a gyógyvizek között számos akad, ami termálvíz is egyben. Múltkor a háziorvosom hívta fel a figyelmet arra hogy ha elmegyek egy államilag fizetett reumatológushoz akkor az tud nekem beutalót adni mondjuk a Széchenyi fürdőbe ahova járunk, ingyenes , a Tb által támogatott komplex fürdőgyógyászati ellátásra, ami egyénre szabott, összetett kezelést nyújtó szolgáltatás, amely ilyen kezelésekre terjed ki mint pl. : gyógyvizes gyógymedence fürdő, gyógyvizes kádfürdő, iszappakolás, súlyfürdő, szénsavas fürdő, orvosi gyógymaszázs, víz alatti vízsugármasszázs, víz alatti csoportos gyógytorna, egyéni vagy csoportos szárazföldi gyógytorna és fizikoterápia. És ezek a dolgok, szolgáltatások, elérhetőségek, olyan de olyan jól esnek. Eszembejut mikor Kanadába kérdeztem az orvosokat hogy a gerinc problémáim meggyógyítására mik az alternatívák? Nemadtak. Csak hazafelé hessegedtek, tudván hogy magyar is vagyok és hogy itt rengeteg a gyógyvíz, kiterjedtebbek a gyógyászati , komplex kezelések. Ott a gyógytorna volt ( 40-60$ / óra ) vagy a gyógyszer. Annyiszor sírva jöttem ki egy -egy megbeszélésről mert éreztem azt a mérhetetlen empátia szegénységet. Egyszerűen nem akartam elhinni hogy nincs valami megoldás ami javítana a helyzetemen.
Lelket melengető , jó érzés, amikor emberek, családok akik kint éltek külföldön több évtizedig, és hazajöttek, elégedettek, jól érzik magukat. A másodikon is lakik egy ilyen család. Ádámék pár éve vannak itthon 17 év Svájci tartozkódás után. Megvettek egy 300 nm es lakást még évekkel ezelőtt és most felújították . Pár napja itthon született a harmadik gyerekük és miközben boldogan mutatta a képet róla a lépcsőházba , arra is kitért hogy mennyire boldogok az itthoni életben. Jó ilyet hallani. Vannak megoldandó dolgok a házzal kapcsolatosan és most hogy vagyunk négyen öten- akiknek tulajdonosként a legnagyobb beleszólásuk van a dolgok alakulásában , remélhetőleg meg is lesznek csinálva előbb utóbb. Remélem nem utóbb mert a házkezelőség iszonyú lassan intéz mindent. Több mint egy éve várunk arra hogy megkapjunk egy végleges összeget arra hogy a járdát megcsinálják és hogy legyen egy állandó kertésze a háznak. A ház műemlék épület. Itt élt Tolnai Klári, és itt forgatták pl. A Mephisto-t is. Csodálatosak ezek a régi villák hogy mindegyiknek megvan a történelme, a külön kis története, érdekes sorsokkal, emberekkel, családokkal. Külön kis idegenvezetői tour-ok is vannak a környék villáiról, híres épületeiről, mikor épültek, milyen stílusban és milyen remekművek vannak kívül-belül rajtuk. Imádom ahogy van történelme mindennek. Hogy kilépek az ajtón és millió néznivaló van akár csak abban a 300 m-es körzetben is amíg mondjuk elérek a kis földalattiig. Kb. 1-2 km az embernek a mindennapi élettere. Ez a rádiusz amit a leginkább használunk a mindennapokhoz, amikor boltba megyünk, sétálunk, vagy a megszeretett szolgáltató helyek ahova eljárunk. Mi is jövünk -megyünk természetesen másfelé is, de a séták többsége nagyjából ebben a megszokott körben történik. Ezért is a legfontosabb a lokáció. Mert egy lokációval, egy lakás, ház mellé, egy életminőséget is megvásárolsz. Öröm hogy nem kell kocsiba ülni vagy 2 km-t menni ahhoz hogy egy boltba eljussak. Kanadába mindenhová kocsi kellett. Tibor műterme 25 km-re volt a házunktól és az még nem is tűnt messzinek. Most visszagondolok hogy ahol éltünk abban a két km-es körzetben mi volt!? Szép volt a tó, a kis mini természet amit meghagytak még az egyformán épített, borzasztó hangulattal megáldott, fantázia nélküli lakóépületek mellett. Ennyi. Mindig ide lyukadok ki hogy Kanadába a természet szép, az átlag architektúra nagy általánosságban lehangoló, persze ha kevés is, de vannak kivételek. Sajnos nem annyi hogy megváltoztatná egy- egy város, település arcképét. A ronda angolszász építkezés rátette mindenre a bélyegét.
Az emberek többségét és így engem is nagyon megráznak a katasztrófák, nyilván az emberhez közelibbek talán egy kicsit erősebben. Itt van most ez a Török-Szíriai földrengés. Több tízezer áldozat, iszonyú pusztítás, emberi sorsok százezrével változtak meg. Gyökeresen. Itt van tőlünk nem messze a török nagykövetség, s látjuk hogy naponta kamionokkal hordják a emberek által adományozott dolgokat. Pokróc, pelenka, tápszer most amire a legnagyobb szükség van. Minden áldott nap megfogalmazódik bennem hogy hogy lehet háborúkat segíteni amikor ilyen természeti katasztrófák is vannak? És nem csak itt a keleten hanem a világ minden táján egyfolytában. Amerika fegyverekkel segíti Ukrajnát miközben az országukban a több mint tíz éve megtörtént Katrina hurrikán áldozatai között még mindig van olyan aki nem kapta vissza az otthonát.Napi több ezer ukrajnai jön át a határunkon segítségért, többsége itt is marad. Segítünk, miközben az ott élő magyar és más kisebbséget még mindig atrocitások fenyegetik az ukrán területen. Az amerikaiak bojkottálják az orosz művészeket, kultúrát, miközben segítségül veszik az oroszokat hogy a nemzetközi űrállomásra szállítsanak tőlük fontosabb dolgokat, embereket. Arra nincs bojkott. Ellentmondás, ellentmondás hátán. Gusztustalan , gyomorforgató ez az egész világ politika. Követhetetlen, sokszor átláthatatlan, de leginkább hozzáférhetetlen még az esély is hogy a kisemberek ebbe beleszóljanak.
Úgy hogy nincs más mint hogy mindenki a saját magára és a környezetére összpontosítson. Belénk van kódolva mi a helyes és a helytelen, megvannak a koordináták , így ebben a territoriumba kell és tudunk mozgolódni. Emberekkel soha nem könnyű bánni mert mindenki egy más érzelmi hullámon van, mindig más a befogadásunk cselekedetekre, emocionális megnyilvánulásokra. Nagyon sokszor nem értem a cselekedetek kimenetelét, de valószínű evvel így vannak mások is. Vannak akik közel voltak és eltávolodtunk és vannak új ismeretségek, összefonódások. Nyilván az eltávolodás mélyebben érintheti az embert de van egy mondás erre “ ha úgy érzed hogy valaki kerül téged, soha ne zavard meg benne. “ Így is jó. Persze mindannyian arra vágyunk hogy mindenki szeressem minket de előbb utóbb rájövünk hogy ez nem nagyon fog sikerülni , nem kell bedőlni mindennek. Sokkal érdekesebb ha saját magunk vagyunk. Sokszor nem voltam főszereplő a saját magam életében és ezt utólag is nagyon bánom. Azért hogy nem álltam ki magamért, hogy nem képviseltem kellően azt ami valóban én vagyok. Megvan az öregedésnek is egy gyönyörű aspektusa, mégpedig az hogy ilyenkor már, I don’t give a shit, ki mit gondol.
Nekem már most Febr. Végén beköszöntött a tavasz. Én ezekkel a 8-10 fokos átlag reggelekkel nem asszociálok a télre. Még mindig nyitott ablaknál alszunk és nem ritkák a tizedannyi fokok sem. Már nem hiányzik a hó, főleg hogy látom hogy megint milyen a kanadai tél, és felelevenedik ismét az a sok szentségelés, rossz közérzet, nehézség, amit a téli hónapok okoztak kint Torontó és környékén a mindennapi életben, és persze az hogy mindez milyen hosszan tartott! Megtaláltam a csizmáimat de szinte nem is voltak rajtam mert még mindig lehet edzőcipőben , félcipőben létezni úgy hogy nem fagy le a lábunk. Én aki a kanadai hideghez szoktam több mint 30 évig, nekem elég egy vékony tollkabát, rövidujj pólóval alatta, nem kell millió réteg, hosszas rákészülés ahhoz hogy kilépjek a lakásból. A kora reggelek még néha ködösek, de pár óra alatt feloszlanak és előbújik a nap is. Aránylag sok a csapadék. Mármint az eső. Nem jégeső, nem ónos eső, és nem hó. Sokszor kirándulunk itt a budai hegyekben mert 10 perc alatt ott vagyunk a lábánál ahonnan egy csomó irányban eltudunk indulni. Legtöbbször a Töndöri Pundorit nem is visszük mert 4-5 órát probléma nélkül elvan itthon is, és így nekünk is könnyebb, kikapcsolódóbb a séta, túra. Csodálatosak a budai hegyek. Már nyílnak az évelő virágok, megjelentek a hóvirág mezők is. Még karnyújtásnyira van a civilizáció de kint vagyunk a természetben. Csak érdekesség képen, eszembe jutott hogy múltkor a Szemlőhegyen voltunk. Rengetegen voltak kint mert hosszú hétvége volt. Sokakon látszott hogy otthonosan mozognak a turista utakon, amikre nekünk is rákellett egypárszor kérdezni mert nem mindig voltak egyértelműek a jelzések, vagy csak egyszerűen hiányoznak. Kilátót kerestünk akkor is mert olyan helyeken ahol panoráma lehetséges gyakran építenek egyet. Nagyszerű dolog mert az egyszerű sétáknak is ad egy olyan pluszt amivel igencsak megemelik az emlékek sokszinűségét. Tiszta időben ellehet látni egész a Tátráig. De nem is ezért kezdtem el ezt írni hanem azért mert egy kicsit újból Kanadában éreztem magam. Mindenki, de szó szerint, mindenki, ránk köszönt vagy mosolygott. Ilyet még Budapest egy részén sem találtam. Barátaink mondták hogy ez nekik is feltűnő volt , de ott így a szokás. Érdekes, szívet melengető hogy itt is van ilyen. Egyébként azt észrevettem hogy kezdeményezni kell ezeket a pozitív megnyilvánulásokat mert az emberek itt is kedvességgel fogadják. Örülnek a figyelmességnek, csak egyszerűen nem ebben szocializálódtak. Szinte minden héten kirándolunk valahova, néha többfele is. Nem túl messzire mert így mint írtam Daisy nélkül is kitudunk mozdulni. Vettünk mind a kettőnknek Nordic Walking botot és megkell mondjam hogy bármennyire nem akartam, jó hogy hallgattam másokra és azóta is evvel túrázom. Múltkor fent voltunk a Kaán Károly kilátónál ahova elég meredek út vezet fel, hó is volt, és sokhelyen jég. Nem hiszem hogy bot nélkül feltudtam volna caplatni. Csodálatos a kilátás a budai hegyekre, a környező településekre és magára Budapestre is. Sok kilátó van, gyönyörű panorámákkal, de talán a budai hegyekbe levők közül innen volt a legszebb eddig.
Nagyon szeretem ezeket a pár órás, félnapos programokat. A választék rengeteg, sokrétű, alkalmat ad arra hogy egy nap akár több fajta programot is tudjon élvezni az ember. Mi is jócskán megszabdaljuk a napjainkat ilyen-olyan tevékenységekkel. Az hogy nem külterületen lakunk hanem a város szívében, ott ahol a kulturális programok tömkelege van, és hogy annyira, de annyira jó a tömegközlekedés így méginkább élvezzük. Itt a belvárosba mindenhova odaérünk 10-15 perc alatt és így természetszerűen vissza is, és ezért amikor egy program mondjuk 2 órás akkor még nem kell egy másik egy, vagy több órát rátenni az eseményekre. Ez egy óriási szabadság érzést ad. Az hogy minden közel van.
Valamelyik nap felmentünk a várba megnézni hogy milyen munkálatok folynak és hogy hol tartanak. 2-3 hónapja voltunk ott utoljára, de óriási változások történtek azóta is a felújítási, újraépítési munkálatokban a Hauszmann programon belül. Már most látszik hogy milyen igényesen nyúlnak a mindenhez, és eltudom képzelni milyen pazar lesz a végeredmény is. Tudom sokan más szemmel nézik ezeket a rekonstrukciós, újjáépítési munkákat, a kákán is csomót keresnek, hogy miért oda a pénzt, miért nem máshová, miközben észre sem veszik hogy saját hazájukat szépítik, ezáltal nem csak nekik adva örömet, esztétikai szépséget, hanem a turistáknak is akik nélkül Magyarország még rosszabb gazdasági helyzetben lenne. Meglehet nézni milyenek a kommunista időkből még foltokban visszamaradt szürkefalú építmények, és milyenek amik restaurálva vannak. Ezért emlékszem hogy a 80- as években mikor még itthon éltünk mennyire nem ragadott magával a városkép, nem néztük a műemlékeket olyan szemmel mint most, mert mindeggyik elhanyagolt, koszos, szürke volt. Pedig az értékek itt voltak akkor is.
Tegnap elött bementünk a Tibor régi sulijába egy kicsit nosztalgiázni. Mutatok erről két képet.
Az első az egyik folyosó a sok közül, a második egy rajzterem. És minden félrebeszélés nélkül, ilyenek itthon a magyar iskolák. Nem mindegyik régi épületben van, de mindegyik rendezett, méltó hely a gyerekek fejlődéséhez. Ilyen közegbe , környezetbe nevelkednek a gyerekek, kapják az inspirációkat, agytágítást. Nem mindegy hogy egy hordozható bádogbódéba van a gyereked, amibe se viz, se wc, se légkondicionáló a juniusi plusz 30 fokban, vagy egy ilyenbe. A gyerekeim jutnak eszembe akik ilyen, a fent említett szobába tanultak sokszor. A Lake Wilcoxnál ahol laktunk épp abban az évben adták át a vadi új iskolát amikor odaköltöztünk, de már következő évben megjelentek a hordozható „tantermek”, mert nem mérték fel rendesen hogy a körzetben milyen nagyságú iskola kell és pillanatok alatt a diákok kinőtték az épületet. És ezt láttam mindenhol. Mindez olyankor amikor a kanadai állam óriási adópénzeket kaszíroz be aminek jelentős része az oktatásra megy el.
A napokban 10 fok felett van a hőmérséglet, de sokszor borús az ég, és néha csepereg az eső is. Valamelyik nap ezért olyan programot kerestünk, ami kint is bent is ad kikapcsolódási lehetőséget, és itt van a közelbe. Így Gödöllő felé vettük az irányt és megnéztük a királyi kastélyt és a hozzá tartozó parkot. Ellehet időzni a benti állandó és időszakos kiállítással is, és nem utolsó sorban a parkban ami még nem mutatja ugyan teljes tavaszi pompáját, de fa és főleg fenyőfa kollekcióban veri mindegyik arborétumot ahol eddig én ittthon jártam. Még óriás vörösfenyő is van, olyan amilyenek kaliforniába is. Egy pár itt készült képpel búcsúzom.
