Georgia Bitay

Továbbra is aktív, tartalmas az életünk, ezen részét  illetően olyan mint amire vágytunk. A megpróbáltatásokkal meg megpróbálunk a legnagyobb nyugalommal szembenézni. Vannak dolgok amik kellemetlenül érintenek, és  nagy behatásunk, lehetőségünk  ezeknek  a  megváltoztatására igen kevés. Viszont megnyugtató hogy sok ember küzd  ugyanezekkel a fusztraciókkal, szóval jó tudni hogy nem vagyunk egyedül. Nem úgy vagyunk mint a viccbe  amikor az öreg autós betelefonál hogy mindenki szembe jön vele az autópályán , amiben mi lennénk az öreg autós. Úgy  veszem észre hogy egész más lenne a Magyarországról alkotott véleményünk  ha nem kéne folyamatosan “szakmunkásokkal” foglalkoznunk, és én még csak nem is élesben kapom, mert főleg a Tibornak kell ezekkel  a problémákkal, emberekkel  szembenézzen. Mostanában hallom hogy ugyan sokan  hagyták el az országot   jobb pénz , jobb megélhetés,  magasabb életszínvonal reményében de a legtöbbje 2-3-4 év után visszatér az anyaföldre. Miért? Szerintem azért mert  kb. ennyi idő kell hogy kint is  megelégeljék a munkájukat.  Ezek  többsége nem szakember. Papírjuk ugyan van  de  képzetségük  nem sok. Magasan feltolt orral járó, nagy arccal,  zeró munkamorállal bíró,  buheráló emberek akik  a számlázásnál a  ceruzát megtudják nyomni de munkájuk minőségét nem. Valami agyrém az egész , ami sajnos  minket most a mindennapjainkban  érint  egész egyszerűen  mert nem tudjuk kikerülni őket, beszövik az életünket. Vízvezetékszerelőkről,  villanyszerelőkről, burkolókról, stb.   és minden olyan  “ mester “emberről “ beszélek akik  építkezésnél, renoválásnál  szóba jönnek. A legtöbb ajánlás után került a látókörünkben,  van akit mi találtunk  de  egyenlőre majdnem minden esetben  egy- egy munkafolyamat  valamelyik fázisában mindig akad valami idegeskedés velük.  Persze ezek a mi megtapasztalásaink, nem kívánok általánosítani. Én erről tudok írni.  Mondok példát is. A mait, a legutolsót. Nagymamáék lakásában  a villanyszerelő úgy adta át a munkáját hogy  amikor  a héten  az Elektromos Művektől kijött egy szakember hogy  a villanyórát  kicserélje nagyobbra , egyszerűen  nem  vette át a “ kollegájától “ a munkát és  fel is sorolta miért. Férjem  felhívta  a  már természetesen kifizetett ( mert ugye ő szerinte végzett a munkával ) munkást  aki hümmögve  de megígérte hogy  vasárnap  reggel 9- re  eljön és megfixálja amit  nem kéne ha tisztességesen végezte volna el  előtte.  Oda  a tervezett  vidéki kiruccanásos  vasárnapunknak  mert hát ugye a munka az első. Fél 10- kor telefon hogy bocsi de nem tud jönni, ugyanis bealudt. Most komolyan? Az ember kivan nekik szolgáltatva mert  egyrészt tényleg kevés a  szakember, másrészt  bizonyos munkákat  muszály  olyanokkal csináltatni akik szakmai vizsgával rendelkeznek  hogy később, a munkafolyamatok valamelyikében hivatalosan  is  átlehessen venni tőlük a munkát. Kevés  a szakember , ez tény és való. És ezért akik elérhetők evvel maximálisan vissza is élnek. A nagy vállalatok munkásai  úgy látom  sokkal  profibb munkát végeznek mert  úton útfélen ahol járunk csodálatos renoválásokkal , újraépítésekkel, közmunkákkal találkozunk. Gondolom ott összegyűjtik a jobb munkásokat, több pénzért nagyobb a szelektálás. Persze mi is tanulunk egyfolytában ,pl. Nem fizetünk előre, nem megyünk bele a hülye játékaikba és meg sorolhatnám.Még van egy  kanadából  idehozott munkamorál a fejünkbe  és  az lebeg mindig a szemünk előtt. Elvárás tekintetében sem  kívánunk ebből leadni.

Megint megállapítottam hogy a  magyarok mennyire találékonyak, életképesek, a jéghátán is megélnek. Példa erre hogy új kifejezés ütötte fel a fejét, ez pedig a  Rezsi Turizmus. Most ugyanis hogy  sokan  úgy döntöttek hogy  nem az energiaszolgáltatóknak fizetik ki a felemelkedett  energia árat hanem inkább elmennek  a hidegebb hónap valamelyikén  melegebb éghajlatra. Mint mi tettük Kanadába csak nem a  villanyszámla, gázszámla miatt hanem mert  nem bírtuk elviselni  a hosszú , kemény teleket. Én egyébként nem bánom, sőt időtállónak  is tartom a mai világban hogy  egy kicsit odafigyeljünk  mit mire költünk, mennyi  villanyt, gázt használunk, miben spórolunk miben nem tudunk. Lehet másképp is  élni. A Kovid-os időszak  megmutatta. Múltkor hallottam hogy egy átlag  észak amerikai  ember  évi  30-40  kg  ruhát dob a szemétbe. Ezerrel megy a fast fashion . Nem azt mondom hogy visszasírom a gyerekkoromnak azt a részét amikor évente csak   1-2 pár nadrágunk volt  és abból is  örültünk ha egy az farmer volt, de  amit most élünk az is túlzás. Ideje kicsit körültekintőbben élni. Nem venni a palackos vizeket, nem cserélni  le minden évben a mobil telefonunkat,  használjuk és ne csak a kifejezését hogy “ kiesszük a hűtőt” , ne égessük fölöslegesen a villany  olyan helységben amiben ott sem vagyunk,  ne folyassuk a vizet 2 percig  egyfolytában amit fogat mosunk és még sorolhatnám.   Összességében  rengeteget lehet változtatni  a kiadásainkon ha  kicsit odafigyelünk. És ez jó érzés hogy  a döntés lehetősége a mi kezünkben van. 

30 év kanadai vezetés után  itt egy pár hete  ültem előszőr volánhoz. Kikellett  várjam amíg  a kényszerem  nagyobb lett mint a félelmem. Így is minden áldott vezetésnél egyenlőre úgy érzem magam mint egy orosz rulettben. Felfestetlen  sávok, irracionális, minden logikát mellőző  forgalmi szabályok, vagy nincsenek szabályok, stupid jobb kéz szabály,….egyszerüen agyrém. Itt ha már olyan kesze- kuszás lett egy helyzet hogy ujra kéne tervezni a  jelzőket, táblákat, patkákat  bizonyos helyeken, hát nem, inkább még hozzáadnak egyet, kettőt hogy ne hogy egyszerűbb , hanem   még bonyolultabb legyen. Aztán ha  te még  be is tartasz mindent, és úgy vezetsz mint ahogy nagykönyvbe megvan írva  , akkor is ott vannak az forgalomba  kiengedett  bunkók akiknek semmi se szent. Ide illik és az utakon ez nagyon igaz, Hofinak a híres  mondása miszerint “ Magyarországon az egyfőre jutó bunkók száma kettő “. A kormány mögött hősködnek mert  valószinű máshol nincs rá lehetőségük. Idegesen, dudálva, cikázva össze-vissza, ……na és a pont az i-re a büntető fékezés. Én ilyen fogalomról  itt hallottam előszőr.  Hogy  inkább  válalva a kockázatot,  összetöri saját autóját is,  csakhogy a tiéd is összetörjön, vagy csak egyszerűen büntetget.  Én Kanadába imádtam vezetni, szórakoztató volt, élvezetes, kikapcsoló, és persze kellett is a nagy távolságok miatt. Itt egy rémálom. Most tudtam meg hogy itt minden  új autó nyári gumival jön. Nem négy évszakossal hanem ha télen  veszel autót, akkor is nyári gumit adnak hozzá. Micsoda logika.  Viszont  ha hátulról beléd megy valaki és  nincs téli gumid télen, hiába nem te voltál a hibás, nem fizet a biztosító. Ausztriába is télen csak téli gumikkal  mehetsz át, szóval kell a gumicsere. Kiváncsi vagyok mit hoz a tél. Tegnap azt olvastam hogy extra  hideg lesz idén, sőt  avval riogatnak hogy már most is a  tavaly novemberi hőmérsékletek vannak. Hát  ezekkel a 17-20 fokokkal  könnyen meglehet barátkozni  novemberben is.  🙂  Itt olyan enyhék a telek, hogy bár  lehet hogy csak mert  a kanadaihoz  szoktunk hozza, de mi pl. tavaly is teljesen elzártuk a fűtést a hálószobánkba , mert  19 foknál nem tudunk melegebbe aludni. Ma tudtuk meg hogy a fűtésszámlánk eggyenlőre nem emelkedik, mert a ház nem lépte, lépi túl  azt a határt amivel  olcsóbban kapjuk a gázt. Villany használatot  illetően a lakásunkba minden energiatakarékos és csak ketten  lakunk. Az  évi leolvasás után, ha ugyanúgy használjuk mint az elmúlt egy  évben,  szintén  nem  lesz   változás a villanyszámlánkban. Egyébként sem hiszem hogy az eu. hozzáállásával nem lesz  előbb -utóbb olyan változás ami  leveszi a súlyt  az energia szektorról.  Na egy -két nap megint eltelt és ma azt olvastam a reggeli hírekben hogy  az átlagon  felüli  enyhe tél jön. Szóval kb. így lehet hinni a mindennapos médiába. Nem is  kell olvasni. Itt az Ősz, itt van újra……. Furcsa viszont hogy  még  nem nagyon színesednek a levelek. Megakartam tartani a  kanadai Hálaadást is  de áttettük az amerikai  időpontra  ami   november végen van . Most nem volt meg a  hangulatom hozzá.  Kellemes  tizenannyi,  és 20 fokok vannak.  Esni is csak akkor esett mikor pont itt volt az Alex, de  az eső miatt  programunk nem  maradt el, inkább csak  a kintieket átirányítottuk  másfelé. Kicsit rám tört a honvágy  mert ez volt az az idő, ez a pár hét amikor  rendszerint a barátokkal elmentünk Killbear-be, oda ahova annyi  kellemes emlék köt. Ez az egynek a hiánya   ami néha  fájdalmasan elővillan bennem.  Közeli barátokkal körülvéve és velük eltöltve  1-2 napot csodálatos emlék. Akkor is értékeltem, most méginkább.  Keresem itt is a helyet, de főleg a társaságot  akikkel  hasonló élményt megtudunk osztani de érzem hogy erre  már igen kicsi a  lehetőség. Bár soha ne mond hogy soha, még is úgy gondolom hogy  nem lehet már olyan könnyen  pótolni 10-20-25 éves barátságokat, olyan emberek hiányát akikkel rendszeresen összejöttünk, összemelegedtünk, jól ismerve egymás gyengéit, erősségeit. Az idő többé kevésbe megtanított minket ezeket  kezelni is, úgy hogy a találkozások legtöbbje  nagyon jó hangulatban telt.   Killbear annyira kanadai hogy hiába  van rengeteg  szép hely itt is, azokat a tavakat, sziklákat nem pótolja semmi. Abban is biztos vagyok hogy  olyan Lodge-ot sem  lesz alkalmam találni, olyat amiben  sokszor több mint 20- an kényelembe, megfizethető áron elvoltunk egyszerre.

Talán már írtam, de nekem a kedvenc szavam az ELMÚLIK. Annyi minden, annyi igazság benne van. Fel is van írva  az előszobánkba, mindegy emlékeztetőül. Semmi nem  állandó, semmi nem maradandó. Minden változásban van, és  egyszer minden elmúlik. Próbálnánk  néha kedvenc dolgainkra,  érzéseinkre, élményeinkre  rátenni a “megáll az idő” jelzést, de ne megy. De nem csak a jó dolgok  múlandóak hanem a  rosszak is. Jó ezt tudni, bevésni az emlékezetünkbe  , így mikor  összecsapnak a hullámok és az ember egy  nagy lélegzetvétellel ránéz erre a szóra  vagy feljön az emlékezetében, akkor  kicsit nyugodtabban megy  ki az ajtón.  Ez az a szó amit sokszor ismételgetek, mert valahogy nagy igazsága az életnek és egy kapaszkodó a néha átláthatatlan, zűrzavaros mindennapokba amikor a dolgok irgalmatlanul  rémisztőek vagy éppen  amikor minden csodálatos, feledhetetlen és gyönyörű. Ezzel valahogy  aspektusba helyezzük a történéseket , méginkább megpróbáljuk a legjobbat kihozni a jóból és nagyobb  nemtörődömséggel fogadjuk a rosszat.

Alex itt volt megint  10 napra. Atya ég! Mennyire jók ezek az idők. Nem is gondoltam volna hogy ilyen jó lesz ez az újfajta család “egyesítési ” módszer amit nálunk tulajdonkeppen a kényszer  hozott létre. Az egymással töltött idő sokkal tartalmasabb, szeretteljesebb lett, jobban egymásra hangolódunk, érzékenyebben, odafigyelőbben  vagyunk a másik iránt . 2-3-4 hétbe sűrített  boldogság , egy évben többször.  Végül is az  élet szép. Gondoskodó. A kreációnk. Nem szabad elvenni soha azt a lehetőséget magunktól, hogy az adott dolgokon tudunk változtatni. Legtöbbször nem más  tehet arról hogy milyen az életünk, egyedül mi. Mi formáljuk, mi alakitjuk és nekünk kell szembenézni a következményekkel is. Mindent tanulunk, egyfolytában. És ez alól a szülőség sem kivétel. Szinte hallom  azoknak  a hipokrata  embereknek a megjegyzéseit,  hogy  -na de hogy tudtok  meglenni  ilyen távolsággal egymás nélkül? Nem hiányzik a gyerekeid közelsége? Hát én nem tudnám megtenni – . A helyzet az hogy mégha a gyerekeinkről is van szó, de  felnőtt emberek, akik élik a saját életüket és  nem az a cél hogy magunkhoz láncoljuk őket. Avval a tudattal hogy  mindig számíthatnak ránk,  de nekik kell úgy  alakítani az életüket, olyan irányban vinni,  ami elhozza azt hogy jól érezzék magukat a saját maguk által megteremtett, megálmodott  világban. Sokszor megfogalmazódott bennünk mint szülőkbe, hogy  néha akkor tesszük  a legrosszabbat amikor a legjobbat szeretnénk.  Ilyen a szülői kényeztetés is, a mindennapok túlzott gondoskodása,  amivel kiiktatjuk azt a lehetőséget hogy  önállóan tervezzék meg  az életüket. Ne mentesítsük fel őket  azoktól a lépcsőfokoktól, amikből tanulnak, élettapasztalatot szereznek,  fejlődni tudnak, formálni az életüket. Ha megcsináljuk helyettük, akkor előbb- utóbb   elvesszük  tőlük a saját sikerélményük lehetőségét is. Nagyon jó példa erre a mi két gyerekünk  akik az elmúlt  másfél évben mióta mi itt vagyunk,  többet fejlődtek, úgy gondolkodásban, magatartásban, cselekedetekben, nagyobb előrelépéseket tettek az életükben,  mint az előtte lévő 5  évben. Ne legyünk már álszentek! Merjük kimondani  hogy élvezetes, hogy szülőként az egyik  legnagyobb boldogág az, amikor külön élve is , megállják a helyüket, boldogok,  és jól érzik magukat nélkülünk is. Nem hiányoznak  már a néhai, rossz hangulatú, kényszer együttlétek, az idegesítő, csak azért mert kéznél vagyunk érzelmi leszívások, a minden kellemetlent a szülők nyakába való öntések.  Igen felvállalom  azt hogy alig vártuk hogy  végre  majdnem 40 év után  egy kicsit  magunknak is éljünk.  Hogy  mi kerüljünk a  saját magunk és egymás   középpontjába. Fiatalon kerültünk össze, jövőre lesz 40 éve. Azért az nagy idő. Korán kezdtük és  úgy neveltünk fel  két gyereket hogy   a mindennapokban semmi segítségünk nem volt,   így úgy gondolom természetes az  hogy most  közel a hatvanhoz  már megérett  az igény  hogy többet foglalkozzunk magunkkal, a párunkkal. Mi nem passzoltuk le a gyerekeket, nem mentünk nélkülük eggyetlen  egy nyaralásra, telelésre sem, minden szabadidőnket velük, értük töltöttük. Szerintem akik felnőttként  nem tudnak  természetesen elszakadni  a felnőtt „gyerekeiktől “ , ott valami baj van a házasságukkal. Ott valahogy nem érzik  jól egymással  magukat, kell a töltelék, a  gyerek aki  összeköti őket, értelmet ad a mindennapjaikra. Emlékszem  már majdnem 40 éve annak hogy vitánk volt egy  házaspárral  ahol a feleség azt állította hogy a gyerek összekötő kapocs egy házasságban. Mi meg  akkor még gyerek nélkül állítottuk az ellenkezőjét. És ma is ugyanezt mondjuk, ugyanígy érezzük, úgy hogy közbe felneveltünk mi is két gyereket. Imádjuk őket,  de hogy miattuk  működött volna a kapcsolatunk vagy ők tapasztottak volna össze minket!? Hát pont az ellenkezője. Persze az élet érdekes, erre mondják ” Ember tervez, isten végez” , mert most meg  itt vannak   azok az   idős rokonok  akik úgy viselkednek mint a gyerekek és muszály velük  foglalkozni. Felnőtt emberek akiket már nem lehet meggyőzni semmiről, akik segítségre szorulnak de csak az ő feltételeik szerint hajlandóak elfogadni, figyelmen kívül hagyva hogy neked mik a lehetőségeid. Nem egy felemelő érzés.  A gyerekeidtől legalább  kiskorukba is  kaptál egy  állandó visszajelzést a szeretetükről, itt a nagytöbbséggel ilyen szóba sem jön. Vannak akik meg nem kérdeznék hogy mi hogy vagyunk. Anyunak mondtam mindig hogy  hiába ő az idősebb és én a gyereke vagyok, de nekem  meg Ő az anyám. Az egyetlen. És jó  lenne ezt időnként  érezni is. Néha elkell felejteni hogy szülök vagyunk  és belekell bújjunk a gyerekeink  cipőjébe. Hogy ők hogy látják. Megadni a lehetőséget arra hogy aztán   el tudjuk ismerni hogy  mi is hibázunk, hogy  sok mindenbe talán nekik van igazuk. Mi  még mindig sokat tanulunk a gyerekeinktől. Egyre többet. Most  hogy felnőttek  higgatabban lehet ilyenekről beszélni, és így a mi befogadóképességünk is teljesen más. Ez a mi szüleinkkel sose müködött, és a mai napig nem működik. Tudom szégyenletes, de mi a legfőképpen a  közvetlen  rokonság miatt hagytuk el hazánkat. Jobb lenne szép , összetartó, kerek családról írni, de a miénk nem ilyen volt. Mindenki elvált, újra házasodott, ment a belharc, az egymásra mutogatás, az összeférhetetlenség. Sehol nem volt béke, harmónikus párkapcsolat, egy nyugalom szigete, egyedül a  Tibor  nagyszüleinél. Anyu másfél, anyósom 2 hónapos korában látta előszőr a Fannit, az első unokájukat.  Nem csoda hogy ebből menekültünk, és menekítettük az akkor már megszületett gyerekünket is. Így az első volt amikor hazajöttünk hogy a meglévőknek az értésükre adjuk hogy elsősorban nem miattuk vagyunk most itt. Kemény dolgok, megnyilvánulások ezek, de sajnos  úgy meglettek alapozva mintha bebetonozták volna őket. Vannak kapcsolódások, amelyek minősége nem a szeretettől függ, hanem attól, hogy mennyire illenek össze a felek, és mi a családban egy páran  nem illünk össze egymással. Semmilyen síkon. Egyszerűen a jó kapcsolat, vagy inkább úgy mondanám, a kellemes, udvarias együttlétek  reményében egyszerűen lekell nullázzam magam, csak arra koncentráljak  hogy ne bántsam meg az illetőt, pedig nagyon provokálnak. Néha  jobbnak látom a távolságtartást ha ez lehetséges mert nagyon edge-n vagyok. A mi szüleinkkel leginkább mindig is  az volt a  legelviselhetetlenebb hogy  beléd ültették   a bűntudatot, hogy akárhogy is csináltad, te voltál és vagy  a hunyó. Hogy nem tudsz soha megfelelni még ha megszakadsz se. Ez tiszta lelki terror, és sajnos nálunk van olyan aki ebből tette le a disszertációját. Biztos vagyok benne hogy sokan tudjátok  a szülőkkel  való viszonyotokkal, ilyenkor miről is beszélek. Irigykedve  hallgatom  olyanok beszámolóit ahol  minden a nagybetűs szeretet, megbecsülés elvén alapszik, még ha tudom is hogy ennek fele sem igaz.  Az emberek szeretnek fényesíteni. Feltüntetni azt, még az önbecsapás útján is hogy minden legnagyobb  rendben van körülöttük. Olyan buborékot fújnak maguk köré  amiben úgy mondják  „szép, kiegyensúlyozott az élet” , miközben nem veszik észre hogy az csak egy buborék és az igazi élet azon kívül zajlik. Volt olyan barátunk aki  kérve , kéretlenül mindig azt bizonygatta hogy az ő családjuk milyen tökéletes, hogy azt már  szinte  felülmúlni sem lehet és azért mi  az őszinteségünkkel, elmondva a néhai mindennapok megpróbáltatásait , úgy éreztük magunkat sokszor  a találkozások végén  mint a lúzerek. Hogy azon vettük észre magunkat hogy bizonyos  általunk alakult kedvező dolgokat nem merünk nekik elmondani mert   tartottunk a megjegyzéseiktől. Mindig volt valami lealacsonyító  ránk nézve és természetszerűen  az ember ebből  menekül. . Dicsekedjünk? Na jó, de  akkor dicsekedjünk őszintén. Főleg ne  csak úgy hogy  másokat górcső alá veszünk, miközben a mi  sarunkat  takargatjuk. Legyünk őszinték, és ne fél igazságokat mondjuk mert a féligazságok néha  hazugságok. Az emberek  nem azért szeretnek  másokat , szeretnek mások társaságában lenni , amiért olyanok amilyenek, hanem  azért amilyennek, akinek érzik magukat mellettük. 

Olyan jó hogy ilyen  múltja, történelme van  az országnak. Most van pl. az egy hónapig tartó, múzeumok őszi fesztiválja.       (http://www.oszifesztival.hu/)  ahol  rengeteg program közül lehet választani , de vannak  az év minden  szakában  kulturális séták  (setamuhely.hu )  , amik kis csoportokban egy- egy témáról ad áttekintő  infót, látványilag és  olyan idegenvezetőkkel akik  ismertek a témában, legyen az szecessziós épületek, vagy a  zsidó emlékek nyomában, az ortodox zsidó  emlékeken végigvezető séta ami végigvisz a  mai vallási helyszíneken, és megismerkedhetünk a vallásos zsidóság mindennapjaival,és még sorolhatnám. A témák sokasága, ahol mindenki talál magának  érdeklődésének megfelelő topikot. Jó érzés hogy lehet válogatni, jó érzés hogy itt igény van rá. Változatlanul rengeteg a program és rengeteg az ingyenes.  Tegnap pl. A XIII.ker művelődési házba volt ingyenes  koncert megemlékezés a hegedűművész Tátrai Vilmosról, a híres Tátrai vonósnégyes  alapítójáról. Ma  este “Budapest Te” előadásra megyünk a  Belvárosi Színházba , holnap után  az operába  a Tosca-ra.  Annyi a program hogy válogatni is nehéz.  Egy hét alatt több kikapcslódásba van részünk mint  Torontóba volt  egy fél év alatt. Sem. Tibort most már lassan kilehet rángatni a rántott húsok világából. Néha már úgy gondoltam ciki hogy valaki ennyire szereti a rántott húst, de olvasom  úton útfélen hogy a legjobb séfek  séfje sem cserélné  le a kedvenc rántott húsát  semmire .  Hiába ! Van az az ok amiért ennyire népszerű, és szeretetteljes. Írtam már arról hogy  Tibor 10 évig volt vegetáriánus és ahogy  hazajöttünk, day1 , avval a felkiáltással hogy  “ nekem sem könnyű” , elkezdett húst enni.  Mondtunk mi mindent Kanadába, áltuk a sarat a vegetariánizmusunk mellett, elviseltük a barátok  sokszor lenéző tekintetét, a nagy papolásokat a hús fontosságáról,  de meggyőződéssel tartottuk magunkat: Ha  elsősorban nem is az egészségünk védelmébe de etikai okból voltunk  hús ellen,  azért  azt hittük  hogy jó hatással lesz ránk, a testünkre, szervezetünkre . Aztán meghiztunk mind a ketten  mert több szénhidrátot ettünk, és pl. A Tibornak állandó  gyomorpanaszai voltak. A mai napig sem tudjuk hogy  ezek megszünése   az újbóli húsevés miatt van  vagy mert  mások az ételek, az alapanyagok. Köztudott ugyanis hogy Európában rengeteg minden tiltólistán van ami északamerikában megengedett. Sok a káros  összetevő, adalék anyag. Mások is a termékek. Ízletesebbek, könnyebben emészthetőek, vegyszerektől mentesebbek, nem beszélve a hatalmas választékról. Ha  kint eszünk mostanában  előszeretettel látogatjuk más nemzetek konyháit is, de nem mindegy hogy mondjuk egy indonéz ízvilágot hol kóstolunk meg, a mallba  vagy egy jobb nevű étterembe. Ettől függetlenül  azért visszaálltunk a főként itthoni étkezésekre. A kijárást, az éttermi evéseket is meglehet unni. Főleg ha  minden jó minőségű, óriási választékú  alapanyaghoz hozza lehet férni. Néha bele-belenézek a Borbás Marcsi főzőműsorába. Szeretem a Marcsit. Kellemes, természetes személyiség, jók a műsorban  a receptek, kevés a mellébeszélés, oktatóak az adások és meg sorolhatnám a pozitivumjait.   Egyvalamivel nem tudok megbékélni, ami  annyira de annyira idegesít hogy néha ezért kapcsolom el a műsort. Ez pedig az egy tányérból való evés.  Kiszúrja a szememet ahogy ott van  a dézsa kaja és a végén  egy kistányérról kóstolgatnak  többen. Nem értem hogy miért? Nincs másik tányér? Engem a hideg is kiráz amikor  egy közös  étkezésnél valaki átnyúl a másik tányérjába , és onnan csipeget de így méginkább hogy  együtt esznek  egy tányéron. Evési etikett!? Múlt héten eljutottunk  Óbudának arra részére is,  ahol eddig még nem jártam, pontosabban a Fő térre, és még pontosabban  a Vasarely Múzeumba. Most voltam ott előszőr. Életbe.  Tibornak volt egy önálló kiállítása  l995-ben,  olyan festményekből  amik némelyikén  én is megvoltam festve. Akkor nem lehettem ott személyesen, mégis így utólag  nagyon jó érzés  hogy  múzeumban ” lógtam a falon” . Csodálatos a hely és benne a Vasarely kollekció is. Érdemes  egyszer meglátogatni  és bebarangolni  a környéket is, Óbuda hangulatos utcácskáit, tereit. Innen válogattam egy- két fotómat a bejegyzéshez.