Továbbra is aktív, tartalmas az életünk, ezen részét illetően olyan mint amire vágytunk. A megpróbáltatásokkal meg megpróbálunk a legnagyobb nyugalommal szembenézni. Vannak dolgok amik kellemetlenül érintenek, és nagy behatásunk, lehetőségünk ezeknek a megváltoztatására igen kevés. Viszont megnyugtató hogy sok ember küzd ugyanezekkel a fusztraciókkal, szóval jó tudni hogy nem vagyunk egyedül. Nem úgy vagyunk mint a viccbe amikor az öreg autós betelefonál hogy mindenki szembe jön vele az autópályán , amiben mi lennénk az öreg autós. Úgy veszem észre hogy egész más lenne a Magyarországról alkotott véleményünk ha nem kéne folyamatosan “szakmunkásokkal” foglalkoznunk, és én még csak nem is élesben kapom, mert főleg a Tibornak kell ezekkel a problémákkal, emberekkel szembenézzen. Mostanában hallom hogy ugyan sokan hagyták el az országot jobb pénz , jobb megélhetés, magasabb életszínvonal reményében de a legtöbbje 2-3-4 év után visszatér az anyaföldre. Miért? Szerintem azért mert kb. ennyi idő kell hogy kint is megelégeljék a munkájukat. Ezek többsége nem szakember. Papírjuk ugyan van de képzetségük nem sok. Magasan feltolt orral járó, nagy arccal, zeró munkamorállal bíró, buheráló emberek akik a számlázásnál a ceruzát megtudják nyomni de munkájuk minőségét nem. Valami agyrém az egész , ami sajnos minket most a mindennapjainkban érint egész egyszerűen mert nem tudjuk kikerülni őket, beszövik az életünket. Vízvezetékszerelőkről, villanyszerelőkről, burkolókról, stb. és minden olyan “ mester “emberről “ beszélek akik építkezésnél, renoválásnál szóba jönnek. A legtöbb ajánlás után került a látókörünkben, van akit mi találtunk de egyenlőre majdnem minden esetben egy- egy munkafolyamat valamelyik fázisában mindig akad valami idegeskedés velük. Persze ezek a mi megtapasztalásaink, nem kívánok általánosítani. Én erről tudok írni. Mondok példát is. A mait, a legutolsót. Nagymamáék lakásában a villanyszerelő úgy adta át a munkáját hogy amikor a héten az Elektromos Művektől kijött egy szakember hogy a villanyórát kicserélje nagyobbra , egyszerűen nem vette át a “ kollegájától “ a munkát és fel is sorolta miért. Férjem felhívta a már természetesen kifizetett ( mert ugye ő szerinte végzett a munkával ) munkást aki hümmögve de megígérte hogy vasárnap reggel 9- re eljön és megfixálja amit nem kéne ha tisztességesen végezte volna el előtte. Oda a tervezett vidéki kiruccanásos vasárnapunknak mert hát ugye a munka az első. Fél 10- kor telefon hogy bocsi de nem tud jönni, ugyanis bealudt. Most komolyan? Az ember kivan nekik szolgáltatva mert egyrészt tényleg kevés a szakember, másrészt bizonyos munkákat muszály olyanokkal csináltatni akik szakmai vizsgával rendelkeznek hogy később, a munkafolyamatok valamelyikében hivatalosan is átlehessen venni tőlük a munkát. Kevés a szakember , ez tény és való. És ezért akik elérhetők evvel maximálisan vissza is élnek. A nagy vállalatok munkásai úgy látom sokkal profibb munkát végeznek mert úton útfélen ahol járunk csodálatos renoválásokkal , újraépítésekkel, közmunkákkal találkozunk. Gondolom ott összegyűjtik a jobb munkásokat, több pénzért nagyobb a szelektálás. Persze mi is tanulunk egyfolytában ,pl. Nem fizetünk előre, nem megyünk bele a hülye játékaikba és meg sorolhatnám.Még van egy kanadából idehozott munkamorál a fejünkbe és az lebeg mindig a szemünk előtt. Elvárás tekintetében sem kívánunk ebből leadni.
Megint megállapítottam hogy a magyarok mennyire találékonyak, életképesek, a jéghátán is megélnek. Példa erre hogy új kifejezés ütötte fel a fejét, ez pedig a Rezsi Turizmus. Most ugyanis hogy sokan úgy döntöttek hogy nem az energiaszolgáltatóknak fizetik ki a felemelkedett energia árat hanem inkább elmennek a hidegebb hónap valamelyikén melegebb éghajlatra. Mint mi tettük Kanadába csak nem a villanyszámla, gázszámla miatt hanem mert nem bírtuk elviselni a hosszú , kemény teleket. Én egyébként nem bánom, sőt időtállónak is tartom a mai világban hogy egy kicsit odafigyeljünk mit mire költünk, mennyi villanyt, gázt használunk, miben spórolunk miben nem tudunk. Lehet másképp is élni. A Kovid-os időszak megmutatta. Múltkor hallottam hogy egy átlag észak amerikai ember évi 30-40 kg ruhát dob a szemétbe. Ezerrel megy a fast fashion . Nem azt mondom hogy visszasírom a gyerekkoromnak azt a részét amikor évente csak 1-2 pár nadrágunk volt és abból is örültünk ha egy az farmer volt, de amit most élünk az is túlzás. Ideje kicsit körültekintőbben élni. Nem venni a palackos vizeket, nem cserélni le minden évben a mobil telefonunkat, használjuk és ne csak a kifejezését hogy “ kiesszük a hűtőt” , ne égessük fölöslegesen a villany olyan helységben amiben ott sem vagyunk, ne folyassuk a vizet 2 percig egyfolytában amit fogat mosunk és még sorolhatnám. Összességében rengeteget lehet változtatni a kiadásainkon ha kicsit odafigyelünk. És ez jó érzés hogy a döntés lehetősége a mi kezünkben van.
30 év kanadai vezetés után itt egy pár hete ültem előszőr volánhoz. Kikellett várjam amíg a kényszerem nagyobb lett mint a félelmem. Így is minden áldott vezetésnél egyenlőre úgy érzem magam mint egy orosz rulettben. Felfestetlen sávok, irracionális, minden logikát mellőző forgalmi szabályok, vagy nincsenek szabályok, stupid jobb kéz szabály,….egyszerüen agyrém. Itt ha már olyan kesze- kuszás lett egy helyzet hogy ujra kéne tervezni a jelzőket, táblákat, patkákat bizonyos helyeken, hát nem, inkább még hozzáadnak egyet, kettőt hogy ne hogy egyszerűbb , hanem még bonyolultabb legyen. Aztán ha te még be is tartasz mindent, és úgy vezetsz mint ahogy nagykönyvbe megvan írva , akkor is ott vannak az forgalomba kiengedett bunkók akiknek semmi se szent. Ide illik és az utakon ez nagyon igaz, Hofinak a híres mondása miszerint “ Magyarországon az egyfőre jutó bunkók száma kettő “. A kormány mögött hősködnek mert valószinű máshol nincs rá lehetőségük. Idegesen, dudálva, cikázva össze-vissza, ……na és a pont az i-re a büntető fékezés. Én ilyen fogalomról itt hallottam előszőr. Hogy inkább válalva a kockázatot, összetöri saját autóját is, csakhogy a tiéd is összetörjön, vagy csak egyszerűen büntetget. Én Kanadába imádtam vezetni, szórakoztató volt, élvezetes, kikapcsoló, és persze kellett is a nagy távolságok miatt. Itt egy rémálom. Most tudtam meg hogy itt minden új autó nyári gumival jön. Nem négy évszakossal hanem ha télen veszel autót, akkor is nyári gumit adnak hozzá. Micsoda logika. Viszont ha hátulról beléd megy valaki és nincs téli gumid télen, hiába nem te voltál a hibás, nem fizet a biztosító. Ausztriába is télen csak téli gumikkal mehetsz át, szóval kell a gumicsere. Kiváncsi vagyok mit hoz a tél. Tegnap azt olvastam hogy extra hideg lesz idén, sőt avval riogatnak hogy már most is a tavaly novemberi hőmérsékletek vannak. Hát ezekkel a 17-20 fokokkal könnyen meglehet barátkozni novemberben is. 🙂 Itt olyan enyhék a telek, hogy bár lehet hogy csak mert a kanadaihoz szoktunk hozza, de mi pl. tavaly is teljesen elzártuk a fűtést a hálószobánkba , mert 19 foknál nem tudunk melegebbe aludni. Ma tudtuk meg hogy a fűtésszámlánk eggyenlőre nem emelkedik, mert a ház nem lépte, lépi túl azt a határt amivel olcsóbban kapjuk a gázt. Villany használatot illetően a lakásunkba minden energiatakarékos és csak ketten lakunk. Az évi leolvasás után, ha ugyanúgy használjuk mint az elmúlt egy évben, szintén nem lesz változás a villanyszámlánkban. Egyébként sem hiszem hogy az eu. hozzáállásával nem lesz előbb -utóbb olyan változás ami leveszi a súlyt az energia szektorról. Na egy -két nap megint eltelt és ma azt olvastam a reggeli hírekben hogy az átlagon felüli enyhe tél jön. Szóval kb. így lehet hinni a mindennapos médiába. Nem is kell olvasni. Itt az Ősz, itt van újra……. Furcsa viszont hogy még nem nagyon színesednek a levelek. Megakartam tartani a kanadai Hálaadást is de áttettük az amerikai időpontra ami november végen van . Most nem volt meg a hangulatom hozzá. Kellemes tizenannyi, és 20 fokok vannak. Esni is csak akkor esett mikor pont itt volt az Alex, de az eső miatt programunk nem maradt el, inkább csak a kintieket átirányítottuk másfelé. Kicsit rám tört a honvágy mert ez volt az az idő, ez a pár hét amikor rendszerint a barátokkal elmentünk Killbear-be, oda ahova annyi kellemes emlék köt. Ez az egynek a hiánya ami néha fájdalmasan elővillan bennem. Közeli barátokkal körülvéve és velük eltöltve 1-2 napot csodálatos emlék. Akkor is értékeltem, most méginkább. Keresem itt is a helyet, de főleg a társaságot akikkel hasonló élményt megtudunk osztani de érzem hogy erre már igen kicsi a lehetőség. Bár soha ne mond hogy soha, még is úgy gondolom hogy nem lehet már olyan könnyen pótolni 10-20-25 éves barátságokat, olyan emberek hiányát akikkel rendszeresen összejöttünk, összemelegedtünk, jól ismerve egymás gyengéit, erősségeit. Az idő többé kevésbe megtanított minket ezeket kezelni is, úgy hogy a találkozások legtöbbje nagyon jó hangulatban telt. Killbear annyira kanadai hogy hiába van rengeteg szép hely itt is, azokat a tavakat, sziklákat nem pótolja semmi. Abban is biztos vagyok hogy olyan Lodge-ot sem lesz alkalmam találni, olyat amiben sokszor több mint 20- an kényelembe, megfizethető áron elvoltunk egyszerre.
Talán már írtam, de nekem a kedvenc szavam az ELMÚLIK. Annyi minden, annyi igazság benne van. Fel is van írva az előszobánkba, mindegy emlékeztetőül. Semmi nem állandó, semmi nem maradandó. Minden változásban van, és egyszer minden elmúlik. Próbálnánk néha kedvenc dolgainkra, érzéseinkre, élményeinkre rátenni a “megáll az idő” jelzést, de ne megy. De nem csak a jó dolgok múlandóak hanem a rosszak is. Jó ezt tudni, bevésni az emlékezetünkbe , így mikor összecsapnak a hullámok és az ember egy nagy lélegzetvétellel ránéz erre a szóra vagy feljön az emlékezetében, akkor kicsit nyugodtabban megy ki az ajtón. Ez az a szó amit sokszor ismételgetek, mert valahogy nagy igazsága az életnek és egy kapaszkodó a néha átláthatatlan, zűrzavaros mindennapokba amikor a dolgok irgalmatlanul rémisztőek vagy éppen amikor minden csodálatos, feledhetetlen és gyönyörű. Ezzel valahogy aspektusba helyezzük a történéseket , méginkább megpróbáljuk a legjobbat kihozni a jóból és nagyobb nemtörődömséggel fogadjuk a rosszat.
Alex itt volt megint 10 napra. Atya ég! Mennyire jók ezek az idők. Nem is gondoltam volna hogy ilyen jó lesz ez az újfajta család “egyesítési ” módszer amit nálunk tulajdonkeppen a kényszer hozott létre. Az egymással töltött idő sokkal tartalmasabb, szeretteljesebb lett, jobban egymásra hangolódunk, érzékenyebben, odafigyelőbben vagyunk a másik iránt . 2-3-4 hétbe sűrített boldogság , egy évben többször. Végül is az élet szép. Gondoskodó. A kreációnk. Nem szabad elvenni soha azt a lehetőséget magunktól, hogy az adott dolgokon tudunk változtatni. Legtöbbször nem más tehet arról hogy milyen az életünk, egyedül mi. Mi formáljuk, mi alakitjuk és nekünk kell szembenézni a következményekkel is. Mindent tanulunk, egyfolytában. És ez alól a szülőség sem kivétel. Szinte hallom azoknak a hipokrata embereknek a megjegyzéseit, hogy -na de hogy tudtok meglenni ilyen távolsággal egymás nélkül? Nem hiányzik a gyerekeid közelsége? Hát én nem tudnám megtenni – . A helyzet az hogy mégha a gyerekeinkről is van szó, de felnőtt emberek, akik élik a saját életüket és nem az a cél hogy magunkhoz láncoljuk őket. Avval a tudattal hogy mindig számíthatnak ránk, de nekik kell úgy alakítani az életüket, olyan irányban vinni, ami elhozza azt hogy jól érezzék magukat a saját maguk által megteremtett, megálmodott világban. Sokszor megfogalmazódott bennünk mint szülőkbe, hogy néha akkor tesszük a legrosszabbat amikor a legjobbat szeretnénk. Ilyen a szülői kényeztetés is, a mindennapok túlzott gondoskodása, amivel kiiktatjuk azt a lehetőséget hogy önállóan tervezzék meg az életüket. Ne mentesítsük fel őket azoktól a lépcsőfokoktól, amikből tanulnak, élettapasztalatot szereznek, fejlődni tudnak, formálni az életüket. Ha megcsináljuk helyettük, akkor előbb- utóbb elvesszük tőlük a saját sikerélményük lehetőségét is. Nagyon jó példa erre a mi két gyerekünk akik az elmúlt másfél évben mióta mi itt vagyunk, többet fejlődtek, úgy gondolkodásban, magatartásban, cselekedetekben, nagyobb előrelépéseket tettek az életükben, mint az előtte lévő 5 évben. Ne legyünk már álszentek! Merjük kimondani hogy élvezetes, hogy szülőként az egyik legnagyobb boldogág az, amikor külön élve is , megállják a helyüket, boldogok, és jól érzik magukat nélkülünk is. Nem hiányoznak már a néhai, rossz hangulatú, kényszer együttlétek, az idegesítő, csak azért mert kéznél vagyunk érzelmi leszívások, a minden kellemetlent a szülők nyakába való öntések. Igen felvállalom azt hogy alig vártuk hogy végre majdnem 40 év után egy kicsit magunknak is éljünk. Hogy mi kerüljünk a saját magunk és egymás középpontjába. Fiatalon kerültünk össze, jövőre lesz 40 éve. Azért az nagy idő. Korán kezdtük és úgy neveltünk fel két gyereket hogy a mindennapokban semmi segítségünk nem volt, így úgy gondolom természetes az hogy most közel a hatvanhoz már megérett az igény hogy többet foglalkozzunk magunkkal, a párunkkal. Mi nem passzoltuk le a gyerekeket, nem mentünk nélkülük eggyetlen egy nyaralásra, telelésre sem, minden szabadidőnket velük, értük töltöttük. Szerintem akik felnőttként nem tudnak természetesen elszakadni a felnőtt „gyerekeiktől “ , ott valami baj van a házasságukkal. Ott valahogy nem érzik jól egymással magukat, kell a töltelék, a gyerek aki összeköti őket, értelmet ad a mindennapjaikra. Emlékszem már majdnem 40 éve annak hogy vitánk volt egy házaspárral ahol a feleség azt állította hogy a gyerek összekötő kapocs egy házasságban. Mi meg akkor még gyerek nélkül állítottuk az ellenkezőjét. És ma is ugyanezt mondjuk, ugyanígy érezzük, úgy hogy közbe felneveltünk mi is két gyereket. Imádjuk őket, de hogy miattuk működött volna a kapcsolatunk vagy ők tapasztottak volna össze minket!? Hát pont az ellenkezője. Persze az élet érdekes, erre mondják ” Ember tervez, isten végez” , mert most meg itt vannak azok az idős rokonok akik úgy viselkednek mint a gyerekek és muszály velük foglalkozni. Felnőtt emberek akiket már nem lehet meggyőzni semmiről, akik segítségre szorulnak de csak az ő feltételeik szerint hajlandóak elfogadni, figyelmen kívül hagyva hogy neked mik a lehetőségeid. Nem egy felemelő érzés. A gyerekeidtől legalább kiskorukba is kaptál egy állandó visszajelzést a szeretetükről, itt a nagytöbbséggel ilyen szóba sem jön. Vannak akik meg nem kérdeznék hogy mi hogy vagyunk. Anyunak mondtam mindig hogy hiába ő az idősebb és én a gyereke vagyok, de nekem meg Ő az anyám. Az egyetlen. És jó lenne ezt időnként érezni is. Néha elkell felejteni hogy szülök vagyunk és belekell bújjunk a gyerekeink cipőjébe. Hogy ők hogy látják. Megadni a lehetőséget arra hogy aztán el tudjuk ismerni hogy mi is hibázunk, hogy sok mindenbe talán nekik van igazuk. Mi még mindig sokat tanulunk a gyerekeinktől. Egyre többet. Most hogy felnőttek higgatabban lehet ilyenekről beszélni, és így a mi befogadóképességünk is teljesen más. Ez a mi szüleinkkel sose müködött, és a mai napig nem működik. Tudom szégyenletes, de mi a legfőképpen a közvetlen rokonság miatt hagytuk el hazánkat. Jobb lenne szép , összetartó, kerek családról írni, de a miénk nem ilyen volt. Mindenki elvált, újra házasodott, ment a belharc, az egymásra mutogatás, az összeférhetetlenség. Sehol nem volt béke, harmónikus párkapcsolat, egy nyugalom szigete, egyedül a Tibor nagyszüleinél. Anyu másfél, anyósom 2 hónapos korában látta előszőr a Fannit, az első unokájukat. Nem csoda hogy ebből menekültünk, és menekítettük az akkor már megszületett gyerekünket is. Így az első volt amikor hazajöttünk hogy a meglévőknek az értésükre adjuk hogy elsősorban nem miattuk vagyunk most itt. Kemény dolgok, megnyilvánulások ezek, de sajnos úgy meglettek alapozva mintha bebetonozták volna őket. Vannak kapcsolódások, amelyek minősége nem a szeretettől függ, hanem attól, hogy mennyire illenek össze a felek, és mi a családban egy páran nem illünk össze egymással. Semmilyen síkon. Egyszerűen a jó kapcsolat, vagy inkább úgy mondanám, a kellemes, udvarias együttlétek reményében egyszerűen lekell nullázzam magam, csak arra koncentráljak hogy ne bántsam meg az illetőt, pedig nagyon provokálnak. Néha jobbnak látom a távolságtartást ha ez lehetséges mert nagyon edge-n vagyok. A mi szüleinkkel leginkább mindig is az volt a legelviselhetetlenebb hogy beléd ültették a bűntudatot, hogy akárhogy is csináltad, te voltál és vagy a hunyó. Hogy nem tudsz soha megfelelni még ha megszakadsz se. Ez tiszta lelki terror, és sajnos nálunk van olyan aki ebből tette le a disszertációját. Biztos vagyok benne hogy sokan tudjátok a szülőkkel való viszonyotokkal, ilyenkor miről is beszélek. Irigykedve hallgatom olyanok beszámolóit ahol minden a nagybetűs szeretet, megbecsülés elvén alapszik, még ha tudom is hogy ennek fele sem igaz. Az emberek szeretnek fényesíteni. Feltüntetni azt, még az önbecsapás útján is hogy minden legnagyobb rendben van körülöttük. Olyan buborékot fújnak maguk köré amiben úgy mondják „szép, kiegyensúlyozott az élet” , miközben nem veszik észre hogy az csak egy buborék és az igazi élet azon kívül zajlik. Volt olyan barátunk aki kérve , kéretlenül mindig azt bizonygatta hogy az ő családjuk milyen tökéletes, hogy azt már szinte felülmúlni sem lehet és azért mi az őszinteségünkkel, elmondva a néhai mindennapok megpróbáltatásait , úgy éreztük magunkat sokszor a találkozások végén mint a lúzerek. Hogy azon vettük észre magunkat hogy bizonyos általunk alakult kedvező dolgokat nem merünk nekik elmondani mert tartottunk a megjegyzéseiktől. Mindig volt valami lealacsonyító ránk nézve és természetszerűen az ember ebből menekül. . Dicsekedjünk? Na jó, de akkor dicsekedjünk őszintén. Főleg ne csak úgy hogy másokat górcső alá veszünk, miközben a mi sarunkat takargatjuk. Legyünk őszinték, és ne fél igazságokat mondjuk mert a féligazságok néha hazugságok. Az emberek nem azért szeretnek másokat , szeretnek mások társaságában lenni , amiért olyanok amilyenek, hanem azért amilyennek, akinek érzik magukat mellettük.
Olyan jó hogy ilyen múltja, történelme van az országnak. Most van pl. az egy hónapig tartó, múzeumok őszi fesztiválja. (http://www.oszifesztival.hu/) ahol rengeteg program közül lehet választani , de vannak az év minden szakában kulturális séták (setamuhely.hu ) , amik kis csoportokban egy- egy témáról ad áttekintő infót, látványilag és olyan idegenvezetőkkel akik ismertek a témában, legyen az szecessziós épületek, vagy a zsidó emlékek nyomában, az ortodox zsidó emlékeken végigvezető séta ami végigvisz a mai vallási helyszíneken, és megismerkedhetünk a vallásos zsidóság mindennapjaival,és még sorolhatnám. A témák sokasága, ahol mindenki talál magának érdeklődésének megfelelő topikot. Jó érzés hogy lehet válogatni, jó érzés hogy itt igény van rá. Változatlanul rengeteg a program és rengeteg az ingyenes. Tegnap pl. A XIII.ker művelődési házba volt ingyenes koncert megemlékezés a hegedűművész Tátrai Vilmosról, a híres Tátrai vonósnégyes alapítójáról. Ma este “Budapest Te” előadásra megyünk a Belvárosi Színházba , holnap után az operába a Tosca-ra. Annyi a program hogy válogatni is nehéz. Egy hét alatt több kikapcslódásba van részünk mint Torontóba volt egy fél év alatt. Sem. Tibort most már lassan kilehet rángatni a rántott húsok világából. Néha már úgy gondoltam ciki hogy valaki ennyire szereti a rántott húst, de olvasom úton útfélen hogy a legjobb séfek séfje sem cserélné le a kedvenc rántott húsát semmire . Hiába ! Van az az ok amiért ennyire népszerű, és szeretetteljes. Írtam már arról hogy Tibor 10 évig volt vegetáriánus és ahogy hazajöttünk, day1 , avval a felkiáltással hogy “ nekem sem könnyű” , elkezdett húst enni. Mondtunk mi mindent Kanadába, áltuk a sarat a vegetariánizmusunk mellett, elviseltük a barátok sokszor lenéző tekintetét, a nagy papolásokat a hús fontosságáról, de meggyőződéssel tartottuk magunkat: Ha elsősorban nem is az egészségünk védelmébe de etikai okból voltunk hús ellen, azért azt hittük hogy jó hatással lesz ránk, a testünkre, szervezetünkre . Aztán meghiztunk mind a ketten mert több szénhidrátot ettünk, és pl. A Tibornak állandó gyomorpanaszai voltak. A mai napig sem tudjuk hogy ezek megszünése az újbóli húsevés miatt van vagy mert mások az ételek, az alapanyagok. Köztudott ugyanis hogy Európában rengeteg minden tiltólistán van ami északamerikában megengedett. Sok a káros összetevő, adalék anyag. Mások is a termékek. Ízletesebbek, könnyebben emészthetőek, vegyszerektől mentesebbek, nem beszélve a hatalmas választékról. Ha kint eszünk mostanában előszeretettel látogatjuk más nemzetek konyháit is, de nem mindegy hogy mondjuk egy indonéz ízvilágot hol kóstolunk meg, a mallba vagy egy jobb nevű étterembe. Ettől függetlenül azért visszaálltunk a főként itthoni étkezésekre. A kijárást, az éttermi evéseket is meglehet unni. Főleg ha minden jó minőségű, óriási választékú alapanyaghoz hozza lehet férni. Néha bele-belenézek a Borbás Marcsi főzőműsorába. Szeretem a Marcsit. Kellemes, természetes személyiség, jók a műsorban a receptek, kevés a mellébeszélés, oktatóak az adások és meg sorolhatnám a pozitivumjait. Egyvalamivel nem tudok megbékélni, ami annyira de annyira idegesít hogy néha ezért kapcsolom el a műsort. Ez pedig az egy tányérból való evés. Kiszúrja a szememet ahogy ott van a dézsa kaja és a végén egy kistányérról kóstolgatnak többen. Nem értem hogy miért? Nincs másik tányér? Engem a hideg is kiráz amikor egy közös étkezésnél valaki átnyúl a másik tányérjába , és onnan csipeget de így méginkább hogy együtt esznek egy tányéron. Evési etikett!? Múlt héten eljutottunk Óbudának arra részére is, ahol eddig még nem jártam, pontosabban a Fő térre, és még pontosabban a Vasarely Múzeumba. Most voltam ott előszőr. Életbe. Tibornak volt egy önálló kiállítása l995-ben, olyan festményekből amik némelyikén én is megvoltam festve. Akkor nem lehettem ott személyesen, mégis így utólag nagyon jó érzés hogy múzeumban ” lógtam a falon” . Csodálatos a hely és benne a Vasarely kollekció is. Érdemes egyszer meglátogatni és bebarangolni a környéket is, Óbuda hangulatos utcácskáit, tereit. Innen válogattam egy- két fotómat a bejegyzéshez.
Zárásként felteszek nektek egy videót az egyik kedvenc zenémből. Halgassátok, és egyébként is, Gary B-től mindent.
©2025 GeorgiaBitay
Design by Themeshift.
